Tíz politikai elítélt emlékezése
Fehér foltok. A szabadulás órája a gyűjtőben címmel jelent meg az alábbi cikk az Új Magyarország 1991. október 22-i számában.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc fehér foltjai közé tartozik a foglyok kiszabadítása a börtönökből. Néhány általános információn túl ugyanis keveset tudunk a konkrétumokról. Mi történt például a Gyűjtőfogházban, ahol nagyon sok politikai elítélt szenvedett? A Kozma utca 13-ban most előkerült dokumentumok közül egy rövid részlet rávilágít arra, hogyan szervezték meg a felkelők az elítéltek kiszabadítását a Budapesti Országos Börtönből.
„1956. október 30.-án Újpesten olyan hírek terjedtek el, hogy a Kozma utcai börtönt megszállták az ávósok, és az elfogott felkelőket ki akarják végezni. Péterfi Miklós erre a hírre azt javasolta Kósa Pálnak (1959 augusztus 5-én vitték a bitó alá - A szerk ), hogy ő megszervez egy akciót, és megakadályozza a kivégzést. Kósa Pál örömmel vette és helyeselte a kezdeményezést és meg is bízta Péterfit az akció lebonyolításával.
Október 31-én Péterfi Miklós kiment a forradalom mellé állt folyamőrlaktanyába, ahol egy folyamőr, egy utász, és egy páncélos tiszt segítségével matrózokat, továbbá a laktanyában állomásozó utászokat és a rétsági páncélosokat szervezte be az akcióhoz.
Ezen kívül még szerzett három tankot. A katonák először százan-száztízen voltak, de hamarosan csatlakozott még hozzájuk néhány fegyveres nemzetőr, úgyhogy hozzávetőlegesen százötvenen indultak ki a Gyűjtőházba.
Előzőleg Péterfi felvette a kapcsolatot a X. kerületi nemzetőrséggel is, akik szintén kivonultak.
A támadásra október 31-éről november l-jére virradó éjszaka került sor. Péterfi először a tisztekkel együtt helyszíni szemlét tartott, majd a megbeszélt terv szerint a fegyvereseket elhelyezte a börtön körül.
A Gyűjtő főkapujához két harckocsit állítottak és az ágyúkat az épület felé irányították. Ezt követően Péterfi fehér zászlóval, a tisztek és a fegyveresek kíséretével bevonult a börtönbe. Bakondí Lajos alezredest, a Gyűjtő megbízott parancsnokát keresték. Álmából ébresztették fel, majd követelték tőle a politikaiak szabadon bocsátását, a kivégzések leállítását.
Bakondi közölte velük, hogy a Legfőbb Ügyészség küldöttei már megkezdték a foglyok felülvizsgálatát és folyamatban van az elbocsátásuk. Elmondta a felkelőknek a parancsnok azt is, hogy tudomása szerint a börtön területén nem tartózkodnak ávéhások, legfeljebb AVH-s sorkatonák őrként teljesítenek szolgálatot. Kijelentette: a Péterfiék által terjesztett hír nem felel meg a valóságnak, a forradalom során eladdig senkit nem szállítottak be a Gyűjtőbe, és nem is szándékoznak kivégezni.
A parancsnok tagadta, hogy politikai foglyokat tartanának fogva az épületben és váltig azt bizonygatta: az elítéltek többsége háborús és népellenes bűnös. Rajtuk kívül természetesen köztörvényes bűnözőket is őriznek.
Péterfi ezt követően Bakondi alezredes tudomására hozta, hogy amennyiben ő maga és felkelő társai 20 percen belül nem hagyják el az épületet a megállapodás értelmében, a különböző nehéz- és könnyűfegyverekkel megkezdik a börtön ostromát. Péterfi joggal követelte a parancsnoktól: mutassa meg neki a fogva tartottakat, mert elképzelhetetlen. hogy nincsenek a Gyűjtőben politikaiak!
Ezután bementek a Csillagbörtönbe, és több cellát kinyitottak. A felkelők aziránt érdeklődtek az elítéltektől, hogy a börtön személyi állományának tagjai közül kik bántak keményen velük. A neveket felírták majd kérték, hogy mutassák meg hol tartózkodnak a börtönön belül.
A szóban forgó tiszteket is álmukban sikerült meglepniük. Két szobából is kirángatták őket a folyosóra és közölték velük, hogy átadják őket az Újpesti Forradalmi Bizottságnak.
Amíg Péterfi és társai az elhárító tisztek megbilincselésével voltak elfoglalva, az épületbe betóduló felkelők fegyverrel kényszerítették az őröket a cellák kinyitására.
Eljött tehát a szabadulás órája, amikor Péterfinek tudomására jutott, hogy a foglyokat kiengedték. Arra akarta rábírni az elítélteket, menjenek vissza a zárkáikba, hiszen egy-két napon belül úgyis sor kerül a szabályszerű kiszabadulásukra. Ez azonban nem sikerült. (...)
Röviddel később Péterfi több őrt letartóztatott és felemelt kezekkel a falhoz állíttatott, majd elrendelte, hogy a Gyűjtő bejárata elé vigyék ki őket. A letartóztatottak között volt Karácsonyi Tibor is, akit megmotoztak és kivittek az udvarra. A felkelők a – haragjukban - agyon akarták lőni, elvették tőle a párttagsági könyvét és a zsebében lévő, sapkájáról levett vörös csillagot. Karácsonyit aztán a X. kerületi nemzetőrök vezették be a kapitányságra, ahonnan több társával együtt november 4-én, az oroszok visszajövetele során kiszabadult."
1958. június 16. - Karácsonyi Tibor volt Nagy Imréék egyik hóhéra.
A cikket és a szabadulás részleteit firtató kérdéseket kilenc akkori rabtársának küldte el nemrég Luka László Genfből, ”a tisztán-emlékezés érdekében". Ö maga is válaszol a körinterjúban.
A megkérdezettek: Arató László mérnök, Bogner Ferenc mérnök, Darvas Iván színművész, Esztergár Pál mérnök, Gorka Pál építészmérnök, Juhász László dr. közgazdász, Kosztolányi Károly dr. vegyészmémök, Luka László dr. orvos ideggyógyász, Mohos Endre dr. orvos ideggyógyász, Perjésy Ildikó banktisztviselő.
1966-ban jelent meg német nyelven.”Der ungarische Volksaufstand ín Augenzeugen
berichten" (A magyar népfelkelés szemtanúk beszámolójában) Gosztony Péter könyve. Ez a 400 oldalas munka az elsők egyike e témáról. Több oldalán olvashatni a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadításáról. Hogyan emlékeznek azok, akik akkor a rácsok mögött ültek s azok, akik kiszabadították őket? Mit tudtak meg a rabok 1956. október 23-án a városban történő eseményekről?
Gorka Pál: Váratlanul és számunkra indokolatlanul megszűnt a viszonylagos kényelem aznap délután, amikor az őrség félbeszakította a munkánk és minket liba-sorban átparancsolt a bal-csillag közepébe. Tudtunk bizonyos politikai zajlásról a kommunista párton belül. A kevésbé veszélyes politikai rabok közül sokan már szabadultak, de így is érthetetlen volt, hogy miért kell a nagy becsben tartott termelő munkát - amit mi úgy mondtunk: maximenko bérért minimenkó munkát - megszakítani.
Juhász László: A fegyőröknél összetartást rendeltek el, így a 23-án szolgáló fegyőrök nem mehettek haza váltáskor. Én a letéti raktárban dolgoztam másodmagammal. A munkáltató őr már nem vitt ki oda. Ettől kezdve meleg ételt sem kaptunk és az ételt hozó rabok mögött két fegyőr állt, nehogy szót váltsunk.
Bogner Ferenc: 24-én nem vittek át dolgozni bennünket a bal-csillagból. Nem tudtuk, miért, de nyugodtan vártunk. Lassan több meglepő változást tapasztaltunk. Kaptunk cigarettát és az őrök barátságosabbak voltak, de nem sokat mondtak. Észrevettük, hogy levették sapkájukról a vörös csillagot. Valamelyikünk megkérdezte az egyiket: - „Mi van törzs úr, ugrott a vörös csillag?"
Történt-e valami feltűnést keltő a börtön körül?
Juhász: Október 24-én hallottunk fegyverropogást. 25-én a „gólyában" álló őr jelentette a belső őrjárat parancsnokának, hogy szovjet csapatok vették körül a börtönt s a Maglódi úton több páncélos és lőszerszállító kocsi áll. A börtönmorzén, azaz a fűtőcsöveken ekkor jelezték, hogy Budapesten harcok folynak. 27-én vagy 28-án magyar tüzérség vette körül az oroszokat.
29-én ultimátumokat adtak át az oroszoknak az elvonulásra. Ekkor jelentek meg a fegyőrök az élelmiszerosztásnál - nemzeti színű karszalaggal.
Luka László: Az ávósok sapkájukon a kék sávot is nemzeti színű szalaggal takarták le.
Gorka: Az éjszaka még csendben telt el, de 24-én reggel nem volt ébresztő, késve adták be a reggeli kávét és késett az ebéd is. Az egész börtönben némaság és csend uralkodott, senkit sem engedtek ki a zárkákból, még a bizalmat élvező házi munkásokat sem. Rákövetkező nap reggel megélénkült a városból felénk szűrődő zaj, nehéz fegyverek ropogása, sőt tüzérségi kilövések és becsapódások hallatszottak. A szokásos tilalom ellenére felmásztunk a magas ablakokhoz és az alatta sétáló őrt megkérdeztük, hogy mi ez a lövöldözés? Azt válaszolta, hogy hadgyakorlat van. Amire mi rávágtuk, hogy elég éles hadgyakorlat lehet, hiszen halljuk a becsapódásokat is, amit vaktöltény nem okozhat. Erre ő vállat vont:
- ”Majd úgyis megtudják."
Luka: Talán az 5.-ik nap lehetett, amikor elrepült a börtön felett - nyilván leszállni készült - egy svájci repülőgép. A farkán ott volt a svájci kereszt. Ez a sosem látott rendkívüli kép igencsak felhangolta a lelkiállapotunkat.
S mi lett a szokatlan elszigeteltség vége?
Gorka: Október 30-án végre kinyílt az ajtó és jöttek a borbélyok borotválni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egyenruhás őr nyitott ajtót. Ezek után már izgatott társalgással telt az éjszaka. Így érkezett el okt. 31.-e.
Luka: Ez a borotválás az éjszaka közepén történt, mindenki aludt, síri csend közepette egyesével hívták ki a zárkából a rabokat borotválkozáshoz, és nem a zárka előtt történt, mint szokásos volt, hanem a csillagközépen, ahonnan a börtön mindhárom szárnyát figyelni lehetett. Oda súgtam a felülvigyázó őrmesternek borotválkozás közben a kérdést: - „Mi történt, őrmester úr?” (a raboknak nem volt joguk elvtársként szólítani a fegyőrüket). Az őrmester először körülnézett, majd közel hajolva azt felelte: -„Örüljön, hogy bent van". Ezzel a felelettel mentem vissza a zárkába, még mindig nem sejtve semmit a győztes forradalomról. Másnap ugyanaz az izoláltság - megkettőzött őrség - vigyázott ránk. Sem séta, sem munka, sem meleg étel, a rabszakácsok is a zárkában ültek.
Végül is mi hozta a változást?
Kosztolányi Károly: Október 31-én reggel egy heti hallgatás után, újra
kongott a temető harangja. Tehát újra temetnek, ami azt jelentette, hogy megindult az élet odakint. A harci zaj már egy napja elült, úgy látszott, nyugodtabb lett a helyzet. Váratlanul felhangzik egy harsány kiáltás: - „Éljen a szabad Magyar- ország, éljen Mindszenty hercegprímás!" Valaki elkezdte énekelni Himnuszt, és pillanatok alatt ezernyi visszhang felelt rá a zárkák ablakaiból.
Esztergár Pál: Október 31-én a Gyűjtőbe bejött Darvas Iván, mert ki akarta szabadítani bátyját, Attilát, akivel együtt dolgoztam a mérnöki irodán.
Gorka: Darvas Ivánnal. a neves színésszel együtt jött egy forradalmi ügyész és egy fiatal barna bőrű fekete hajú diák a Szabad Magyar Diákszövetség képviseletében.
Hogyan került sor Darvas Attila kiszabadítására?
Darvas Iván: Október 28-án becsengetett hozzám Attkáry Arisztid: - „Hol van Attila?” - volt az első kérdése. – „Te kérdezed? Hát nem együtt voltatok?” Kiderült, pár héttel ezelőtt szétválasztották őket. Ö a váci börtönbe került, a bátyám meg ott maradt a Gyűjtőfogházban. A. A.-ék - mivel tapasztalták, hogy a fegyőrök és ávósok 27-én az éj leple alatt egész egyszerűen leléptek - fogták magukat és saját maguk vették kezükbe a sorsukat. Önerőből szétverték a zárkákat és kitörtek. A. A. miután némileg rendbe szedte magát, kérésemre hajlandónak mutatkozott, hogy- 30-án délelőtt - elkísérjen a Gyűjtőfogházhoz. Megérkezésünk után ott, a zárt főkapunál némi tanácstalan toporgás után végül is rászántam magam, hogy becsengessek. Egy ijedt fiatalember arca jelent meg egy kis kémle-lőlyukban. Bemutatkoztam (némi súlyt kívánva adni nevemnek, hozzá-fűztem: a Madách Színház Forradalmi Bizottság tagjával áll szemben, s közöltem halaszthatatlanul fontos ügyben a börtönparancs-nokkal szeretnék szót érteni. A fiatalember szó nélkül rám csapta a kis nézőke ajtaját, és nyomtalanul eltűnt. Kisvártatva azonban nyílt az ajtó, s legnagyobb meglepetésemre csakugyan ott állt előttem a Gyűjtőfogház börtönparancsnoka, bizonyos Bakondi alezredes. Bemutatkoztam, s előadtam jövetelem célját:
- „Itt áll mellettem A.A. egy politikai ügy elsőrendű elítéltje, akit tegnapelőtt engedtek el a váci börtönből” - enyhítettem valamit a rideg tényeken. – „ Ugyan annak az ügynek másodrendű vádlottja, történetesen a testvérbátyám, meg továbbra is itt ül önöknél. Azért jöttem, hogy arra kérjem, szíveskedjék őt is haladék-talanul szabadlábra helyezni. Bakondi alezredesről lerítt, hogy már napok óta alig alhatott, hogy elege van az egészből, legszívesebben tán – úgy, ahogy van -
ő is sorsára hagyná az egész intézetet, csak épp nem viszi rá a lelke. Nem is rejtette véka alá: - „A legszívesebben mindenkit hazaengedne” – mondta, de valami rendnek azért muszáj lennie.
Ha hozok neki a felettes hatóságától olyan értelmű írásbeli utasítást, hogy en-gedje el a Rákosi rezsimben elkövetett politikai bűncselekményekért elítélteket, semmi akadálya nem lesz annak, hogy A.A.-hoz hasonlóan a testvérem is szabadlábra kerüljön. Kérdésemre, vajon mi is az a bizonyos felettes hatóság, megnevezte a Legfelsőbb Ügyészséget, megmondta a pontos címet s azt is hozzáfűzte még, ne sokat vacakoljak, lehetőleg szedjem ám a lábam, mert itt bizony percről percre élesedik a helyzet, bármelyik pillanatban kirobbanhat a nyílt lázadás, s neki akkor nem igen marad más hátra, minthogy lövessen. – „Sok szerencsét!” - fűzte még hozzá rekedten az álmosságtól és fáradtságtól, majd nyikorogva, recsegve bezárult mögötte a nehéz vasajtó”.
Nehéz volt-e meggyőzni az ügyészséget?
Darvas: Mint az ország valamennyi fontosabb közintézményénél, magától értetődően a Legfelsőbb Ügyészségen is működött már forradalmi bizottság, illetve nem is bizottság, hanem pontosabban: Forradalmi Bizottmány. Erre a különbségre - enyhén rosszalló hangsúllyal - nyomatékosan felhívta a figyelmemet a Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Bizottmányának a tagja, bizonyos dr. Kovács ügyész, aki- amint hírét vette a Gyűjtőfogházból még nem szabadultak ki a politikai foglyok - felháborodásában alig jutott szóhoz, mindenesetre átölelt, eközben többször is drága magyar testvérének szólított, s azon nyomban hathatós intézkedéseket ígért.
Úgy ítéltem meg hát, a „bizottság-bizottmány" ügyében elkövetett hibám mégsem lehetett olyan súlyú, hogy eleve eljátszottam volna a forradalmi ügyész jóindula-tát, s nagyjából talán sínen vagyok. Csakugyan, Kovács dr. kisvártatva megjelent egy frissen gépelt nyílt paranccsal, amelynek értelmében megparancsolja nekem, a Madách Színház Forradalmi Bizottmánya tagjának, hogy haladéktalanul keressem fel a Gyűjtőfogház parancsnokságát, alakítsak ott egy öttagú bizottságot (tagjai legyenek) l: a Gyűjtőfogház parancsnoka Bakondi alezredes. 2: fent nevezett Darvas Iván, Madách Színház Forradalmi Bizottmányi tag. 3: egy mellém adott páncélos százados (nevét elfelejtettem), valamint 4 és 5: egy-egy ugyancsak a helyszínen lézengő fiatal joghallgató egyetemista, mely bizottság feladatául tűzi ki, hogy a Rákosi- rezsim ideje alatt elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőit haladéktalanul helyezze szabadlábra. Pont. Aláírás: dr. Kovács István Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Bizottmányi tag. – dátum, pecsét.
„Hurrá! Éljen a Bizottmány!” - lelkendeztem magamban.
Hogyan kísérték Önt a Gyűjtőfogházhoz és akadályozta-e a börtönparancsnok a bátyja kiszabadítását?
Darvas: A páncélos százados katonai dzsipjén csakhamar visszaérkeztünk a bör-tönhöz. A börtönparancsnok szívéről - a nyílt parancs láttán - láthatóan mázsás kő esett le, s attól kezdve csakugyan minden ment, mint a karikacsapás. Talán mindössze pillanatokig tartó zavart okozott, hogy amikor Bakondi alezredes kiadta a tanácstalanul tébláboló fegyőröknek a parancsot: - „Hát akkor kezdjük a Bal- Csillagban. Végigmegyünk az egyen, kettőn, hármon, majd ugyanúgy a Jobb Csil-lagban, utána meg a Kisfogház”. Közbeszóltam: - „Egy pillanat! Még ne!” - vissza-emlékeztem iskolás gyermekkoromra, feleltetéskor mekkora stresszben ültek ott hosszú negyedórákon keresztül a padban Weigert, Ritter, Zacharias nevű osztály-társaim, míg én a nevem D kezdőbetűjének köszönhetően rögtön az elsők között es-tem át a kínos procedúrán. Nem lévén (legalább is akkor még) semmiféle helyisme-retem - elfogott a jogos kétely: ha helyiségenként vesszük itt sorra a rabokat, ki tudja, mikor kerül sor az én testvéremre? Nem járok-e sokkal jobban, ha inkább ráhagyatkozunk a jól bevált ABC sorrendre? - Javaslatomat csakugyan ellenvetés nélkül el is fogadták, előkerítettek egy nagy asztalt. Mi öten a szabadító bizottság tagjai, leültünk mögéje, a fegyőrök meg az ABC szerint, sorban hozták elénk a rabokat. Bizony adódtak nehéz pillanatok is, mindjárt az elsők között.
Például egy Arbócz nevű elítéltet vezettek elénk. Betegesen sápadt, beesett arcú, sovány, megtört embernek látszott. Háborús bűncselekményekért ítélték életfogy-tiglanra (csendőr volt, ha jól emlékszem). Több, mint 10 éve ült már. De a mi jogosítványunk csak a Rákosi-rezsimben elkövetett politikai bűncselekményekre vonatkozott, háborús bűncselekmények elkövetőire nem terjedt ki a kompetenciánk.
Akármilyen nehéz szívvel is, de visszaküldtük a zárkájába. Késő délutánba fordult már a nap, amikor talán százhuszadiknak előkerült végre a bátyám. Ahogy a többieknél, nála is átestünk a szokásos formalitásokon, kiállítottuk a szabaduló levelét, sorban kezet ráztuk vele, én meg (a hosszú várakozástól és a hirtelen rám törő meghatottságtól némileg már megviselve) engedélyt kértem a többiektől, hogy immár búcsút vehessek tőlük, hisz látható, a dolog én nélkülem is kiválóan működik, én meg kerek egy esztendeje nem láttam a testvéremet. Így hát türelmet-lenül kivártam, amíg a bátyám rabruhából átöltözik végre civilbe, zajos és kedélyes búcsút vesz mindenféle haverjától - majd a portán taxit rendeltem - és úgy hittem akkor, legott pontot tettem ennek a fájdalmas, szövevényes kalandnak a végére. (Soha semminek nincs „vége". Valamilyen formában minden folytatódik)
Bogner: A szabadon bocsátásunk megkezdődött, teljesen rendben ABC szerint. Egy bizottság az iratokból megállapította, hogy politikai elítéltek vagyunk, a másik szobában informáltak bennünket az elmúlt napok eseményeiről. Kérték, hogy semmi-ben ne vegyünk részt, nehogy az a vád érhesse a forradalmat, hogy börtönből szabadultak is rész vettek benne. Megkaptam a holmimat és kifizették a számlámon lévő keresetemet, kb. 3.000 forintot. Én is kaptam egy igazolványt.
Gorka: Darvas Iván kezet fogott velem. Megkérdezte a nevemet, miért, mennyi időre és mikor ítéltek el. Azután azt mondta: mától kezdve szabad vagy, elítélésed és börtönbüntetésed törvényellenes volt és semmis. Átadta a szabaduló levelet - egyet a börtön szokásos papírján és egyet egy újonnan sokszorosított nyomtatványon. A diák kézfogás közbe megjegyezte: most ne politizáljatok, a helyzet még tisztázatlan. Menjetek haza, pihenjetek.
S milyen volt a teljes rend?
Luka: A rabok várták türelmesen a fejleményeket. Darvas Iván meggyőző optimizmussal a börtönudvarból felkiáltott hozzánk: „Mind kijöttök, ne féljetek!" Ezzel szemben a zárkámban a D betűs társamat, Dékány ügyvédet átugrották. Jól lehet Gorka Pál már ott állt az udvaron. Dékány kétségbe volt esve, mi is a másik három a zárkában, mert ez a válogatás rosszat sejtetett. Dékány is politikai elítélt volt. Ki válogathat vajon ebben a forradalmi helyzetben?
Kosztolányi: A felülvizsgálatok tempójából számítgattuk, hogy mikorra kerülünk sorra - és úgy véltük, kedd lévén, szombatra befejeződnek a szabadítások. Jómagam másnapra, zárkatársaim, akik a névsor végén voltak, csak az utolsó napra várták szabadulásuk elérkezését. A zárkákban csend volt. Vártuk az események alakulását. Délután a nyitott etetőablakon át figyeltük társaink szabadulását. A földszinti folyosón már civilben voltak - több jó barátomat is láttam a távozók között.
Gorka: Visszakaptuk civil ruhánkat, már akié megvolt.
Esztergár: Akinek nem volt meg, az a kivégzett bajtársak ruháiból kapott.
Gorka: A folyosó végén egy darab kenyeret, szalonnát és gyümölcsízt kaptunk. Géczi Iván édesanyja jött értünk egy vállalati teherautóval.
Történt valami ezen az október végi napon?
Luka: Semmi. Türelmesen vártunk, mert még mindig nem tudtunk érdemlegeset a kinti eseményekről. Győztes forradalom? Hát akkor mért vagyunk bezárva a zárkákban okt. 3l-én, miért nem nyitják ki a kaput?
Kosztolányi: Mindannyian magunkba merülve vártuk az események alakulását.
És a valódi forradalmi esemény a váci bajtársak betörése mikor történt?
Kosztolányi: November 1-jén hajnal felé hirtelen zajra, lábdobogásra riadtunk fel. Az etetőablakon át hallottuk, hogy bajtársak beszélnek egymással, de nem értettük, valójában mi is történik? Hirtelen a mi etetőablakunk is kinyílt, csíkos rabsapkás fiatalember nézett be rajta, vállán géppisztollyal.
Luka: Igen. Az enyémen Horváth Ernő nézett be, Ő nyitotta ki az ajtóm. Ernő Vácott volt rabtársam, ott láttam, ha jól emlékszem, 1956 májusában utoljára. Nem értettem, hogy kerül ide a Gyűjtőbe?
Kosztolányi: A zárkaajtók egymás után nyíltak. A nemrég még hangoskodó fegyőrök most alázatos ajtónyitogató szolgákká váltak. A börtönt a felkelők szállták meg. Mindannyin a folyosóra tódultunk. Örömmel ölelgettük egymást, hisz az állandó bezártság miatt már egy hete nem találkozhattunk.
Hogyan szervezték meg a Vácról kitört rabtársak a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadítását?
Perjésy Ildikó: Az én emlékezetemben az volt a domináns elem, hogy a gyűjtős barátainktól semmi hír, mi meg már kiszabadultunk. Lehetetlennek tartottuk, hogy a pesti börtönben ne tudnának a forradalomról. Mint később kiderült, tényleg nem tudtak róla a Gyűjtőben. Mi mindenképpen organizálni akartunk egy akciót, tehát fegyver kellett. Így kerültünk Arató Lacival és Péterfi Mikivel Újpesten össze-köttetésbe. Az Ő tárgyalásikról nem tudtunk, csak láttam Lacit, ahogy fűzi a nemzetőrök parancsnokát. Úgy emlékszem, azok nem nagyon akartak beleegyezni ebbe az akcióba. Mindez az újpesti városházán történt.
Arató László: Október 31.-én papíron már javában folyt az ú.n. Újpesti Egyetemi Század szervezése. Ez a mintegy 130 főt számláló egység a Budapesti Műszaki Egyetemi Ezredhez tartozott. Újpest térségében karhatalmi feladatok elvégzésére kapott engedélyt és egyben megbízást Nagy György lövészőrnagytól, az Egyetemi Ezred helyettes parancsnokától. A műegyetemi tárgyalásokon Nagy őrnagy, Kun Vilmos páncélos főhadnagy, Újpest részéről Péterfi Miklós, a Munkástanács tagja, valamint én, első éves gépészhallgató, az alakuló század összekötője és későbbi parancsnoka vettünk részt. A szervezeti munka elvégzését a Munkástanács bízta rám és rendelkezésemre bocsájtott három folyamőr honvédet és egy katonai gépkocsit. Október 31.-én, szerdán délelőtt öt főből álló kis csapattal találkoztam az újpesti városháza előtt. Részben volt rabtársaim, részben azok barátai voltak, akiknek 29-én sikerült a váci börtönből való kitörése. Horváth Ernő, Szakáts Tibor, Madácsy Ferenc Vácról jöttek.
Milyen állapotban voltak a bajtársai?
Arató: Kettőjükön még a csíkos nyári zsávolyruha és a Wermacht tábori sapkájára emlékeztető ellenzős csíkos sapka volt. - „Mi van a Gyűjtővel?" - ez volt az egyetlen kérdésük. Természetesen nem tudtam, és noha ott is voltak barátaim, azt tartottam ésszerűnek, ha mindenki a maga kerületében, tehát saját portáján söpör - azaz, hogy a kőbányaiak maguk rendezik a Gyűjtő ügyét. Válaszomat megütközéssel fogadták, és úgy döntöttek, nyomban gépkocsit szereznek és megkísérlik a gyűjtősök kiszabadítását. Néhány perc türelmet kértem tőlük, amibe nagynehezen beleegyeztek. Telefonáltam a kőbányai Munkástanácsnak, akik beismerték, hogy a Gyűjtőt - „mivel erős ÁVH-s csomópont” - nem merték és nem is ajánlják megbolygatni. Így győztek meg arról, hogy a fiúkat mindenáron visszatartsam és lebeszéljem a jószándékú forrófejűségről.
Sikerült?
Arató: Végül is hosszas tanácskozás után, amikor beláttam, hogy nem sikerült meggyőzni őket, az Újpesti Tanácshoz fordultam segítségért. Péterfi jóindulattal, de nem minden bizalmatlanság nélkül fogadott. - „Valóban a forradalom céljait szolgáljuk, ha az ártatlanokkal a bűnösöket is kiszabadítjuk?" - „A rabok ismerik egymást" - feleltem. – „Ha maguk dönthetik el, hogy ki szabadul és ki nem, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy a baloldali elhajlók és a szélsőjobboldal kompromitáló elemei nem kerülnek az utcára. A forradalom azokat igazolta,akik már október 23-a előtt harcot kezdtek a zsarnoksággal. A mi harcunk az Őharcuk következetes folytatása.
Mit tettek ez alatt a váciak?
Arató: A fiúk türelmetlensége ez alatt elérte a tetőpontot. - „Csak l0 órát adjatok!" - kérleltem őket. Beleegyezésükkel precíz és gondos előkészítésre nyílt lehetőség. Egy gépkocsit menesztettem Kőbányára, hogy ismereteinket kiegészítsük. Tárgyaltam a nemzetőrökkel, a Kossuth Tüzér Tisztiiskola Újpestre irányított növendékeivel, kértem az Árpád Kórháztól egy mentőkocsit és végül tizedmagammal a megyeri Folyamőrlaktanyába siettem lőszervételezésre. 100 db magyar gyártmányú dobtáras géppisztolyt, 200 db "Vécsey'" kézigránátot, 5000 db 7.62 mm átmérőjű töltényt és néhány orosz gyártmányú 7,62 mm-es kaliberű revolvert adott a laktanya raktárnoka, aláírásom ellenében.
Mennyi időt vett mindez igénybe?
Arató: Délután 4 óra lehetett már, mire a Városházához visszaértünk. A Kőbá-nyára kiküldött felderítők is megérkeztek, magukkal hozva egy „éppen szélnek eresztett" öreg rabot. A kiéhezett, gyűrött ruhájú megtört ember azt vallotta magáról, hogy hadifogoly, és hogy hatvanad magával '56 júliusában érkezett vissza Magyarországra a Szovjetből. Azóta a Gyűjtőben vannak és várják ügyük kivizsgálá-sát. Ami az ÁVH-t, vagyis az újra szürkébe bujtatott fogházőrséget illeti - azt hiszi, többen lehetnek a szokottnál. Ez a 11 éves fogság után a családjáról érdeklődő rokkant ember oszlatta el az utolsó kétséget is szándékunk helyességé-ről. Este 11 óra felé járt az idő, mire az előkészületek befejeződtek. Péterfi rövid eligazítást tartott és századparancsnoki hatáskörrel bízott meg. A feladatra önkéntesen vállalkozó fiatalok - a még zsávolyos politikai foglyok, a lelkes folyamőrök, a kipirult arcú, gála uniformisukat viselő tisztiiskolások, az újpesti munkásokból lett nemzetőrök és a csendes fegyelmezett egyetemisták a Városháza egyik nagy termét zsúfolásig megtöltötték.
Hogyan Indultak neki vállalkozásnak?
Arató: Elénekeltük a Himnuszt, majd szótlanul levonultunk az épület előtt álló Csepel teherkocsihoz. A szervezés eddig percre és minden várakozást felülmúlóan sikerült. A két teherkocsi előtt a legendássá vált Mindszentyt szabadító három rétsági páncélos dübörgött - valamint összekötő futárfeladatokkal egy Pobjeda gépkocsi és az esetleges életmentésre egy fehér mentőkocsi követte az oszlopot. A szabadítók között volt Perjésy Ildikó politikai fogoly, akit 1951-ben politikai okokból az iskolából eltávolítottak, letartóztatták és 10 év börtönre ítélték.
Hogyan vett részt egy 25 éves lány ebben a vállalkozásban?
Perjésy: Igen, ez a kérdés felmerült, hogy én, mint nő egy ilyen veszélyes akcióban részt vehetek-e? Erre a társaim kijelentették, ha a börtönben tudtunk együtt lenni, akkor itt is velük lehetek - vagyis megszavazták a jelenlétemet - persze e nélkül is mentem volna.
Hová mentek?
Perjésy: Mentünk a folyamőr laktanyába, mert minket leginkább a fegyver érdekelt. Ennek az az érdekessége, hogy éppen rakodtunk a teherautókra - franc nehéz egy ilyen fegyveres láda - mikor is két teherautó húzott el mellettünk orosz katonákkal megrakva. Nagy pillanat volt. Ők is néztek, mi is néztünk, de nem történt semmi. Így baj nélkül beszállítottuk a fegyvereket az újpesti város-házára. Ezek után nekiálltunk tisztítani a fegyvereket, (mármint a zsírtól)
mindenki a magáét. Nekem röviden elmesélték, hogyan működik egy géppisztoly. Lehet másoknak is, a katonákon kívül, mert nem nagyon futkostunk géppisztolyokkal a világban. Ezután elosztották a társaságot teherautókra és elindultunk a Gyűjtő felé. Én két páncélosra és három teherautóra emlékszem. Az is lehet, hogy 15O-en voltunk.
Hogyan érkeztek a Gyűjtőfogházhoz?
Arató: Késő éjjel volt már, amikor a Gyűjtő reflektorokkal kivilágított épületcsoportjához érkeztünk. A három páncélos a főbejárat felüli bejárathoz vonult, a teherkocsik az utat szegélyző fák mellé húzódtak. A fegyveresek a vaskos fatörzsek és a bejárat előtti tér bokrai mögött foglaltak állást. Mi voltunk a támadók és mégsem akartunk támadni. Attól tartottunk, hogy ostrom esetén az ávósok a zsúfolt cellákba zárt rabokban tesznek kárt. Reménykedtünk a harckocsik lélektani erejében. A három T 34-es ugyanis gyakorló páncélos lévén csak kilőtt ágyúkkal rendelkezett, azaz a három 85 mm-es löveg kizárólagosan dekoratív célokat szolgált.
Hogyan reagáltak a Gyűjtőt őrző ÁVH-sok erre a felvonulásra?
Arató: A válasz egy zöld rakéta volt. A jelzés értelmét jó fél óra múltán sejtettük – amikor is honvédségi szállítókocsin egy erősített szakasz létszámú tiszti egység érkezett. Lövésre kész fegyverekkel pillanatok alatt sikerült bekerítenünk őket. Helyzeti előnyünket felmérvén készségesen mutatták papírjaikat és eltávoztak.
Mindez hogyan hatott a börtönön belüli parancsnokságra?
Arató: Ezek után a börtönparancsnokság elszánta magát a tárgyalásra. Péterfi egy öttagú bizottság bebocsájtását, a nyomozók és a megbújt ÁVH-s tisztek kiadását követelte, valamint javaslatot tett a zárkánkénti szabaduló bizottságok megalakítására. Ezek a bizottságok a nem kívánatos szélsőséges személyek visszatartásáról voltak hivatottak dönteni. A börtönparancsnok rövid latolgatás után hajlandó volt engedni a követelésnek. Péterfiék bementek az épületbe. Előtte megegyeztünk, hogy amennyiben 20 percen belül nem térnek vissza, a páncélosok áttörik a falat és mi rohamozunk utánuk.
Perjésy: Ehhez még hozzátartozik, hogy parancsunk volt ezeket a „tetveket", ávósokat kivinni Újpestre. Agyon verni nem akartuk őket.
Mi történt ezen a 20 perces várakozás alatt?
Perjésy: Jó hideg volt, hogy vadregényes legyek, igazi október-novemberi idő harcolni és meghalni... Megérkezésünk után szigorúan meghagyták: a parancsnak engedelmeskednünk kell, semmi egyéni kezdeményezés. Síri csend uralkodott a börtönben. Én a többiekkel szemben a kapuval a fák alatt álltam.
Arató: A feszült várakozás percei lassan teltek és csak pillanatokkal a határidő lejárta előtt zengett fel a börtön épülete felől a Himnusz.
Perjésy: Mi mind készenlétben álltunk, az ultimátum lejártával támadtunk volna, hát álltunk. Valaki jött és hírül adta, hogy Péterfiék bent a börtönben nyitogatják a cellákat, így mentem be én is. Akkor már sokan voltak a csillag középében is. Először láttam Újhegyi Lalit, aki mindig engem akart kiszabadítani csapatai élén, s nehezen emésztette meg, hogy én szabadítom ki őt.
Hogy fogadták a Gyűjtőbe zárt rabok a Vácról érkező bajtársaikat?
Luka: Az öröm leírhatatlan volt, amikor felismertük a váci bajtársainkat.
Juhász: Amikor kijöttünk a zárkánk elé a folyosók már tömve voltak. A Himnuszt meghatottságtól elcsukló hangon énekeltük - ezren.
Perjésy: Ehhez még egy történet. Ahogy megyek-jövök. azt hittem, hogy még mindig álmodom. Odasúgja nekem egy folyamőr - aki velünk jött és őrt állt - hogy ne nagyon mászkáljak, álljak oda mellé, mert itt csupa férfiak vannak, akik nem láttak nőt. Én meg ott állok egy szál géppisztolyban és ő engem meg akar védeni. Hát nem édes az ilyesmi?
Kosztolányi: Az egyetemisták forradalmi küldöttje egy rövid beszédben tájé-koztatott bennünket a helyzetről. Mondta, hogy átvették a hatalmat a börtönben és az AVH-s őrséget lefegyverezték. Minden politikai fogoly szabadulni fog.
Juhász: Péterfi azt mondta, mostantól szabadok vagyunk, de őrizzük meg nyugalmunkat és térjünk vissza zárkáinkba. s majd reggel egy forradalmi bizottság igazolni fogja a hivatalos elbocsájtásunkat, mert igazolvány nélkül nem tanácsos utcára kimenni.
Hogyan sikerült Péterfí Miklósnak ebben az ezres létszámú hangyabolyban a rendet megteremtenie?
Kosztolányi: Luka Laci átvette az irányítást.
Luka: Én nem vettem át, Péterfi egy ügyes húzással a nyakamba varrta, méghozzá demokratikusan. A dolog úgy történ, ahogy azt már az Új Látóhatárban megírtam, amikor Péterfi azt javasolta, hogy menjünk vissza a zárkánkba. Az 1000 rab elkezdett morogni, és mint a győztes forradalom kiszabadított rabja érthető módon senki nem akart visszamenni a zárkába. Nyilvánvaló. Péterfinek még nem volt tapasztalata a rabok lelkivilágáról. Odamentem hozzá és próbáltam neki megmagyarázni, hogy ne kérjen ilyet a raboktól. Mire ő a forradalmi lázban egy szót sem szólt, de elkapta a csuklómat és behúzott a csillag középébe. A másik kezébe a pisztolyát szorongatta. Átfutott bennem a gondolat, hogy most a rend érdekében példát akar statuálni és engem lepuffant. A csillagközepében csendet parancsolt és feltette a kérdést: - „Ismeritek ezt az embert"? A társaim kiabáltak: - „Igen, igen ismerjük.” Megkérdezte a nevemet és a rabokhoz fordult
- „Akarjátok-e, hogy ő legyen a parancsnokotok?” Erre is nagy igenléssel válaszoltak. Hozzám fordult és azt mondta: – „Válassz magadnak helyetteseket, te tartod itt a rendet holnap reggelig. A bizottság reggel nyolckor ki fog szállni”. Csak annyit tudtam mondani- megmenekedvén az elképzelt kivégzéstől, hogy:
- „Rendben van, de ha a bizottság nem érkezik meg fél kilencig, akkor a magunk erejéből elhagyjuk a börtönt.” (New Yorkban kiadott angol nyelvű munkájában a nemrég elhunyt Szent-Miklósi István is leírja ezt a jelenetet.)
Kosztolányi: Luka Laci átvette az irányítást, kitörő örömmel ölelkeztünk össze. Mindannyian a csillag közepében tolongtunk - a szemekben meghatottság és öröm. A szabadságharcos katonák a Honvéd című újságot osztogatták és így az elmúlt napok eseményeit végre egy szabad magyar újságban olvashattuk.
És mit tett az új börtönparancsnok a hangyabolyban?
Luka: Először is felkértem helyettesnek két rabtársamat: Jámbor Lászlót és Merényi Aladárt. Ők elfoglalták az őrparancsnok irodáját. Péterfi argumentációját használtam fel társaim megnyugtatására, hozzátettem, hogy hajnali 3-kor gyalog nehéz lenne bejutni Kőbányáról. Mondtam, ígéretet kaptunk, hogy igazolóbizottsá-got és autóbuszokat küldenek. Érdekes módon letéti ruháink és tárgyaink senkit sem érdekeltek. Azt javasoltam, hogy ha a megígért bizottság nem érkezik meg, úgy a magunk módján törünk ki a börtönből.
Juhász: Én arra emlékszem, hogy azt mondták, a zárka ajtaját többé nem zárják be.
Hová lettek az újpestiek és a 150 fegyveres A hajnali 3-kor?
Perjésy: Magunkkal vittük az elfogott ávósokat és reggelre leszereltük.
A fegyvereket visszaadtuk - amit szintén sajnálok.
Arató: November l-én hajnalban már ismét az újpesti sárga keramitos utcákon csattogott a három rétsági páncélos lánctalpa - alvásról persze szó sem lehetett. Várt a munka. Mintha a végzet diktálta volna, hogy ne aludjuk el az álmodott magyar szabadság perceit - 21 éves voltam.
Luka: Érdekes módon nem ijedtünk meg, hogy egyedül hagynak bennünket fegyvertelenül a felfegyverzett őrség kezében. A forradalom megmásíthatatlan győzelmében vetett hit hihetetlen erős lehetett.
Juhász: November 1-én hajnalban egyik társunk felolvasta a Nemzetőrség jelentését arról, hogy megkezdték a Budapestről kivont szovjet csapatok hazaszállítását. Ugyanakkor az ázsiai területekről idevezényelt szovjet csapatok - elsősorban páncélosok - Záhonynál megkezdték a beözönlést.
Luka: Ez a hír szerencsére nem terjedt el a rabok között. Ki tudja, milyen hatást váltott volna ki abban a felfokozott lelki állapotban, amelyben a reggel 8-at vártuk. Senki nem ment aludni a zárkájába - ez persze természetesnek mondható. Beszélgettünk a folyosókon.
A csendes beszélgetéseken kívül mi történt reggel 8 óráig?
Kosztolányi: Mindannyiunk agyában ezernyi terv szövődhetett egy szabad életről, egy új utat kezdő szabad országban. Ezek a pillanatok értelmet adtak az elveszett éveknek. Valaki találkozót hirdetett a Gellért Szálló nagytermébe.
Luka: Reggel 8-kor valóban megérkezett a bizottság.
Milyennek találta a bizottságot a rab börtönparancsnok?
Luka: A kijött három személy azon kívül, hogy nemzeti karszalagot hordott nem tett forradalmi benyomást. Úgy éreztem, ezek az urak a BM dolgozói. Nem tűnt fel, hogy az igazolvány, amit adtak, a Magyar Ifjúság Forradalmi Bizottmánya nevében készült - jóllehet államügyész írta alá. A nekem adott íráson az szerepelt, hogy a forradalmi bizottságban tagként működtem. Nem tudom, hogy a hír, amelyet Juhász doktor hallott a Záhonynál beözönlő páncélosokról, mennyire volt köztudomású a leváltott hatalom káderei közt. Ha igen, úgy tudták, a forradalom órái meg vannak számlálva - azaz a forradalmárokra kemény megtorlás vár, a rabok pedig újból zár alá kerülnek, az igazolványok pedig terhelő adatként szerepelhetnek.
De gondolhattunk erre?
Volt-e valami olyan esemény, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kiszállt bizottság szabotálja a szabadítást?
Luka: ll óra körül Merényi Aladár, a helyettesem jelezte, hogy még mindig csak a C betűnél tartanak, mert minden rabot a 3 tagú bizottság hosszan ellenőrzött. A bérelszámoló irodánál több tucat rab állt sorban. Kérdésemre, hogy miért nem haladnak gyorsabban, azt felelték, hogy nagyon komplikált egy-egy elítélt elszámolása, hiszen vannak, akik több mint 10 éve ülnek börtönben. A rabtartást le kell vonni a rab jövedelméből. Ez így nem mehet tovább - mondtam, mindenki kap 100 forintot és a részletes elszámolást majd elvégezhetik később. Tiltakoztak, hogy ezt nem tehetik, mert ezer rab esetében itt százezer forintról van szó. Mondtam, vállalom a felelősséget, és mint börtönparancsnok elrendelem a leegyszerűsített elszámolást. Ezt az utasítást írásban kérték, meg is kapták. Az elszámolás hihetetlenül felgyorsult. Az igazoló bizottság munkája meggyorsítására is találtunk megoldást.
Kosztolányi: Több bizottságot alakítottunk - mindegyikben egy, a belügyből kiküldött hivatalnok és két politikai elítélt foglalt helyet. Ezeknek a raboknak az ügyét vizsgálták felül először, s majd szabadlábra helyezték őket. Ezután az új bizottságok megkezdték működésüket. Vermes Laci barátommal én is egy bizottság tagja voltam.
Luka: Esztergár Pali és Szent-Miklósi István is részt vettek ebben a munkában.
Juhász: A bizottság kikérdezett minket a vádról, tevékenységünkről és az ítéletről, majd kiállították az említett igazolványt.
Esztergár: Én is úgy emlékszem, hogy több bizottság alakult, két rab és egy ügyész részvételével - így sikerült a börtönben lévő politikai rabokat hivatalosan kiszabadítani, mégpedig egy nap leforgása alatt.
Kosztolányi: Megható volt, hogy sok bajtárs könnyeit törölgette, amikor 10-11 év szenvedés és megaláztatás után most azt hallhatta: - „A Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Tanácsa nevében szabadlábra helyezem." Mindegyikük, mint boldog szabad ember ment ki a szobából. Délután a bizottságok befejezték a munkát, minden politikai elítéltet szabadlábra helyeztek, csak a közbűntényesek maradtak a börtönben. Minden szabaduló 100 forintot kapott a pénztárnál és azután kilépve a kapun, elindult a szabad élet felé.
Esztergár: A bizottság nagy gondossággal vizsgálta felül az ügyet, mert csak politikai rabokat engedtek ki. Háborús, népellenes büntettek elkövetőit nem. A közbűntényesekkel sem foglalkoztak. Előttem volt Dövényi Nagy Lajos, aki a „Tarnopolból indult el" folytatásos regény írója volt. Ő a börtönben maradt. Ő nem politikai, hanem háborús bűnösnek lett minősítve. Rá nem vonatkozott a szabadulás.
Luka: Esztergár Pál az irodán igazoltatott, míg én a rabok között a folyosón beszélgettem - hol egyikkel, hol másikkal. Négy óra felé odajött hozzám egy apró vékonyka öreg rab. Kétségbeesett hangon panaszkodta, hogy őt kétszer is átugor-ták. Kérdésemre: - „Hogy hívják?” Bemutatkozott: Dövényi Nagy Lajos. Sem a D-nél sem az N-nél nem hívták. A cikksorozatáért ll éve volt börtönben, 45 óta ült.
Nem mentem vele az irodára, mert gondoltam, ez az átugrás nem véletlen. Izgatásért 11 év börtön nekem elegendőnek látszott. Karon fogtam, és a börtönből kikísértem. Vissza akart jönni, mert nem volt igazolványa, de lebeszéltem róla.
Tud még más ilyen esetről is?
Luka: Ez az egyetlen. Biztos eljutott volna hozzám, mint a Bárdos-Féltoronyi András közbűntényessé nyilvánítása. Öt is kihoztam, az utolsó autóbuszon este velem hagyta el a börtönt.
Nem ütöttek-e vissza a rabok olyanoknak, akik az elmúlt években a kínzóik voltak?
Juhász: Rendbontásról nem tudok. Mindannyiunknak egyöntetűen az volt a véleménye, hogy majd a független magyar bíróság rendezi a kegyetlenkedő kihallgatók és fegyőrök sorsát, akik esetenként rabtársaink agyonverésében, kínzásaiban részt vettek.
Luka: Az egész november 1-én reggel 2-től este 7-ig egy pofon nem csattant el, egy őrnek sem görbült a haja szála. Panaszt nem hallottam, pedig az „elődöm", a már említett ezredes felkeresett, hogy írnám alá azt az igazoló papírt, miszerint ő a szabadítást segítette. Biztos szólt volna, ha valami szemre hányni valója lett volna, de nem szólt. Az előkészített igazolványt átírattam: A „segítette" szó helyett a „nem akadályozta" kifejezést írattam az igazolványába. Biztos nem lebegtette ezt az írást november 4-e után.
Hogyan fejeződött be a szabadítás, kik maradtak a börtönben?
Esztergár: Mindenki, akit szabadon bocsátottak, megkapta a letétjét, a már említett szabaduló okmányt, amely igazolta, hogy az illetőt a Forradalmi Ügyészi Bizottság szabadlábra helyezte.
Kosztolányi: Azok a rabok, akik különféle közösségi munkát vállaltak, természetesen utoljára jutottak hozzá, hogy saját ügyeikkel foglalkozzanak. Végre mi is megkaptuk a ruháinkat és a letétbe helyezett tárgyainkat,- már ami megmaradt belőlük, mert sokunknak bizony ez is, az is eltűnt az évek folyamán. Volt, aki egyáltalán nem találta meg a ruháit.
Juhász: Én, mint már mondtam, a letéti raktárban dolgoztam. A szabaduló rabtársainknak kiadtuk a csomagjaikat, akiknek a letéti holmijuk eltűnt - mint már Esztergár Pál is mondta - azoknak a kivégzettek ruháiból adtunk. Ezekből a civil ruhákból adtunk azoknak a kiskatonáknak is, akik félve a börtön előtt várakozók haragjától, egyenruhában nem mertek kimenni.
Esztergár: Ugyanabban a télikabátban szabadultam a Gyűjtőből és a Gestapo börtönéből, ugyanis ugyanabban a kabátban vittek el a nyilasok, majd az AVO is.
Mohos Endre: Ami a gyűjtő rabkórházát illeti, november l-én - mikor az utolsó beteg is elhagyta a kórházat délután 3-4 óra között - mint legutolsó, jómagam is átvettem a szabaduló levelem, s indultam hazafelé Pestre.
Kosztolányi: Amint a börtönkapun kiléptünk, tele tüdővel szívtuk magunkba az első szabadlevegőt! Az autóbuszok, amelyek ingajáratban közlekedtek a gyűjtő és Budapest között, már elmentek.
Juhász: Mivel sztrájk volt, kék busz különjárattal vittek be bennünket a Keleti pályaudvarig.
Kosztolányi: Luka Lacival visszamentem a börtönbe. hogy a katonai parancsnoktól egy teherautót szerezzünk. Azt mondta, erre sajnos nincs lehetősége. A börtön már üres volt, csak a jobb csillagban ültek a köztörvényesek. Egy fegyveres katonai őrség a börtönben maradt.
Visszamentünk, és vártuk jön-e még egy busz. Már sötét volt és csönd mindenütt, az utcák üresek voltak. A tömeg, amely a kapunál várta a szabadulókat szétoszlott - szemben a temetőben égtek a mécsesek. Mindenszentek ünnepe volt. Mintegy 30-an lehettünk, akik várták a szerencsét, hogy bejuthassunk a városba, ami jó 10 kilométerre volt. A bajai fiúk, Bogner Feri kivételével, aki már előző nap szabadult, mind itt voltak. A hűvös őszi estében kissé dideregve, de türelmesen vártunk. Végre 6 óra felé jött egy teherautó, mindannyian felszálltunk és elindultunk Pest felé.
Luka: Este úgy 5-6 körül jelentették, hogy üres a börtön, azaz a „balcsillag", a politikai elítéltek részlege. Jeleztem, hogy helyettesemmel, Merényi Aladárral végig akarom nézni az üres börtönt. Látni akartam, hogy valóban üres. Ekkor egy meglepő esemény történt: Hirtelen előkerült négy rab, nem is tudtuk. hogy ez a négy katolikus főpap, a Grösz-per áldozatai velünk ülnek a Gyűjtőfogházban. Endrédy Vendel zirci apát, a ciszterci rend főnöke, akit, mint volt diákja, persze rögtön megismertem. Tüll Alajos jezsuita provinciális apát, aki a Markó utcában 1953-ban volt cellatársam és még két püspök, akiknek a nevére már nem emlékszem. Úgy látszik, ezt a négy főpapot el akarták dugni, mert az ABC-s igazolásnál átugrották őket - pedig nem voltak nyilasok, háborús, népellenes bűnt sem követtek el.
Juhász: Megható volt búcsúzni azoktól a rabtársainktól, akik hosszú évek óta börtönben ültek, és főleg azoktól, akik a halálos ítélet után kegyelmet kaptak. Sokan sírtak az örömtől.
Ha jól belegondolunk, a legsúlyosabb 1200 politikai fogoly alig 48 órával előbb szabadulhatott, mielőtt az orosz tankok megszállták Budapestet. A váciak öt nappal hamarább törtek ki a börtönből. Az ö bajtársiasságuknak köszönhető, hogy ezt a veszélyes akciót. a gyűjtőbeli rabtársaik kiszabadítását véghezvitték. Egyértelmű, hogy a kiküldött bizottság nem sietett a szabadítással. Ha mindenki bérét számfejtik, az 1200 rabnak talán a fele, vagy még többen november 4-én a börtönben maradtak volna.
A megtorlás nem maradt el. Többeket kivégeztek, Péterfi Miklóst, Darvas Ivánt a szovjet megszállás után börtönbüntetésre ítéltek. A kollaboráló bíróság tagjait a mai napig nem vonták felelősségre!
A felhasznált irodalom:
Darvas Iván: Lábjegyzetek, Európa Könyvkiadó Budapest, 2001., 149-225. old.
Gorka Pál: in Fehérváry I. „Börtönvilág Magyarországon" 1978. München, „Nemzetőr Alpha" Verlag.
Gasztony (magyarul Gosztonyi néven publikált történész, könyvtáros. a szerk.) Péter: Der Ungarische Volksaufstand in Augenzeugen berichten Karl Rauch Verlág Gmbh Düsseldorf 1966., 318-323 o.
Dr. Kosztolányi Károly: Értesítő a PEK tájékoztatója. Az 1945-56 közötti politikai elítéltek közössége lapja Budapest 17. sz. 1995. december 4-5 o.
Luka László: Új Látóhatár München 1981 november 10. 437-442 o. Új Látóhatár München 1987 december 15. 510-513 o.
Arató László: Amiről kevés szó esett LSI Oktatóközpont Budapest 1992. 43-52 o.
Szent-Miklósi István: The Atlantic Movement Fountain Hend Publisher New York 1966.
Kecskés Tollas Tibor tollából:
OKTÓBER 23.
Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dobos kőnek
Az ember újra fényre lép.
Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva
Szabadság, szívjuk sugarad.
Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek.
TÚLÉLŐK
Az 1956-os forradalom és szabadságharc
30. évfordulójára
Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
- Letarolt erdő fái-
úgy fekszenek vigyázba’.
Föld tömte szájuk némán
kiált időtlen esküt.
Elvetett mag a rögben
a csontmeztelen testük.
Feldúlt sírjukon mécses,
október tűzvirága,
a holtak jogán kérdez,
választ már mit se várva.
Múltunkat elrabolták,
a sivár jelen hallgat.
Ők élik túl, - a holtak,
A győztes forradalmat. München, 1986
Különlenyomat az Új Horizont
2001. 4. számából
Főszerkesztő: Raffai István
A szerkesztőség tagjai:
1. Kulcsár Eva (titkár)
Schóffhauser Szilvia (tördelőszerkesztő)
Sebő József (főmunkatárs)
Szilvásy Nándor (művészeti szerkesztő)
Szerkesztőség: 8200 Veszprém, Rákóczi utca 5.Pf: 291.
Telefon és fax: 88/406-573.
Internet hozzáférhetőség: http://www.pikk.hu/ujhorizon
Kiadja az Új Horizont Alapítvány kuratóriuma
- felelős kiadó: Madarász Lajos elnök -
rendszeres támogatói:
Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alapprogram,
Veszprém Megyei Önkormányzat, Kölcsey Alapítvány, olvasók, szerzők.
Megjelenik kéthavonta.
Egy szám ára 300 Ft. Előfizetési díj 2001-ben 1800 Ft.
Megrendelhető a szerkesztőség címén.
Számlaszám:10200713-48011156, ABN-AMRO Bank veszprémi igazgatóság
Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapítvány
- közhasznú szervezet - adószáma: 19258885-1-19
Lapunk kapható Veszprémben a szerkesztőségben,
az Eötvös Károly Megyei Könyvtárban, Komakút tér 3.
Badacsonytomajon az Udvardi képtárban, Rózsa-köz 9.
Budapesten a Püski Kiadó Könyvesházban, Krisztina körút 26.
a Litea Könyvszalonban,Hess András tér 4.az Írók Könyvesboltjában,Andrássyút45.
az Unitárius Könyvesboltban,Alkotmány u 12.
és a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Károlyi M u 16.
Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában
8200 Veszprém, Csillag u.5. Telefon: (88)425-260 E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..
Felelős vezető: Szathmáry Attila
ISSN 0865-958
