Siklósi András elemzése a választásokról

2/3-dal tarolt a Fidesz, eredményes a Jobbik,

gyanúsan sok voksot gyűjtött az MSZP és az LMP

(A 2010-es választások értékelése)

Mottó: 1.) A politika olyan, mint a pöcegödör: mindig a legnagyobb darabok úszkálnak legfölül.”(Murphy egyik törvénye)

            2.) Az MDF először megbokrosodott, majd herényire zsugorodott, és most alulról szagolja az ibolyát.” (köznépi bölcsesség)

 

 

 

1.) Magyarország tragikus állapota

 

Van egy 4 részes, kb. 6 órás kitűnő film, melyben a rendező (Jelenczki István: „Háború a nemzet ellen”) részletesen fölleltározza hazánk gazdasági, politikai, szociális és kulturális-szellemi helyzetét, neves szakértők megszólaltatásával. Annak dacára, hogy bizonyos kényes témákat kínosan kerülnek a közreműködők, elég alapos képet nyerhetünk a magyarság általános zülléséről, jelenkori körülményeinek végzetes alakulásáról. A film címe is találó, noha háborúról inkább csak akkor beszélhetünk, ha van egy támadó és egy védekező fél, azaz valódi harc alakul ki köztük. Ezzel szemben Magyarország ma inkább csak elszenvedi – szervezett, szívós ellenállás híján – az ellene folytatott cselekményeket, tehát esetünkben helyesebb a tervszerű, erőszakos népirtás fogalmát használni. Sok évezredes és világméretekben is jelentős történelme során népünk először süllyedt olyan mélyre, hogy passzívan szemléli önnön pusztítását, s jóformán semmit sem tesz azért, hogy megvédje fundamentális érdekeit, ill. megakadályozza letiprását, kifosztását, idegen gyarmatosítását, vagy netán elűzze hazai és külföldi ellenségeit, akik immár alig leplezetten az életére és szülőföldjének elfoglalására törnek.

De vajon látja-e, tudja-e a szerencsétlen többség, hogy egyáltalán kik ezek a vérszomjas hódítók, akiknek semmi sem elég, s akiknek még a nevét, fajtáját is tilos nyíltan kimondani, de még „virágnyelven” is alig szabad rájuk hivatkozni? Micsoda paradoxon az, hogy mi csupán kerülgetjük a forró kását, ám ők mérges pókként beszövik létünk összes sarokpontját, s maholnap legbensőbb gondolatainkat, álmainkat is ellenőrzik? Bele kell-e törődnünk kegyetlen sorsunkba, amit bizonyos titkos forgatókönyvek tartalmaznak, vagy tehetünk-e érdemben valamit ellene? Lehetnek-e még önvérünkből származó, ügyünknek szívvel-lélekkel elkötelezett vezetőink, vagy ezután már örökre kirablóinkat, árulóinkat kell magunk fölé emelnünk és ünnepelnünk? Bizony nem akármilyen kérdések ezek, s nem is nyughatunk meg addig, amíg méltó választ nem kapunk rájuk. S ha ezt már megleltük, akkor az elméletet megfelelőképpen át kell ültetnünk a gyakorlatba, mert a legtökéletesebb stratégia is üresen kong addig, amíg kellő végrehajtási bátorsággal, eltökélt szándékkal nem párosul, amellyel elérhetjük a gyökeres fordulatot, azaz orvosolhatjuk bajainkat, sérelmeinket, s megtalálhatjuk sajátos utunkat a biztatóbb jövőbe.

Csonka hazánkat, sőt az egész Kárpát-medencét már régen meg kívánja szerezni magának egy barbár, könyörületet nem ismerő, „felsőbbrendű” faj, a zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink, s ezen a sziklaszilárd tényen semmit sem változtat, ha hivatalból eltagadják a ránk telepedett helytartóik, vagy keményen üldözik azokat a derék hazafiakat, akik az átlagnál tisztábban látva megszervezhetnék önvédelmünket. Ezek az ember-formájú vámpírok, akiknek kezében mérhetetlen hatalom (pénz, fegyver, sajtó, oktatás, vallás stb.) összpontosul, nem állnak meg addig, amíg mákszemnyi esélye is marad annak, hogy a magyarság öntudatra ébredjen, és szembeszálljon velük. Alantas céljaik megvalósítása végett – csak az utóbbi 100 esztendőt tekintve – ránk szabadították a két világháborút, az 1919-es patkánykurzust, Trianont, majd az 1945-ös bolsevizmust, végül az 1990-es balliberális „gengszterváltást”.

Fokozatosan fölmorzsolták immunrendszerünket, kiölték belőlünk a hitet, az erkölcsöt, az elemi szolidaritást, s nemzetünk zömét önző, sivár lelkű fogyasztó-gépekké alázták, akik képesek primitív, biológiai szinten elvegetálni, akiket a magasztos eszmények már meg sem érintik, égi és földi küldetésüket pedig tán végleg elfeledték. A külső körülményekre, a „magasabb elvárásokra” hivatkozva leépítették egészségügyi ellátásunkat, szociális juttatásainkat, elprivatizálták közműveinket, tönkretették, elkótyavetyélték, vagy bezárták bányáinkat, gyárainkat, mezőgazdasági üzemeinket, kulturális létesítményeinket, lakhatatlanná tették falvainkat, városainkat, s immár százezreket fosztanak meg egyetlen otthonuktól tartozásuk fejében. Milliókat kergettek munkanélküliségbe, majd teljes nyomorba, esetleg bűnözésbe, miközben a bankok s az óriáscégek számolni sem győzik a profitjukat. Még a földjeinket, vizünket, ételeinket is körmönfontan mérgezik, magzatainkat már az anyaméhekben szétszabdalják, öregeinket könnyedén a túlvilágra segítik, hogy mielőbb kipusztuljunk az „új honfoglalók” elől. Magyarország romokban hever, a végső haláltáncát járja; tulajdonképpen már nincs is, csak még elhitetik velünk, hogy rajt’ vagyunk a térképen, amíg majd lassan – egy bebábozódott rovarhoz hasonlóan – átalakulunk Nagy-Izraellé.

Egy fejtetőre állított, virtuális valóságban tengődünk, ahol a saját hazánkban semmilyen eszköz nincs már a birtokunkban, amivel változtathatnánk, javíthatnánk keserű jelenünkön. A megkérdezésünk nélkül lenyomták a torkunkon a diktatúrával fölérő „parlamentáris demokráciát”, a törvénytelen „jogállamiságot”, a bérrabszolgaságot jelentő „szociális piacgazdaságot” és „adósságtörlesztést”, a területi revízióról lemondó „jószomszédi viszonyt”, valamint függetlenségünk, szabadságunk, önrendelkezésünk maradékát is odadobva, akaratunk ellenére betuszkoltak bennünket a NATO-ba és az EU-ba. Sovány vigaszul meghagyták nekünk a 4 évente esedékes országgyűlési és önkormányzati képviselő-választásokat, hogy azért – legalább papíron – érvényesülhessen a „népfelség elve”. Persze a játékszabályokat itt is szigorúan ők alkották meg számunkra, tehát ha mi bármilyen szinten bekapcsolódunk (akár jelöltként, akár szavazóként) ebbe a választási cirkuszba, lényegében akkor is az ő céljaikat szolgáljuk. Nyilvánvaló, hogy bármilyen eredmény születik a durvaságokkal, csalásokkal fűszerezett tragikomédiában, az nekünk nem lehet hasznunkra; ellenben minél több efféle „ciklust” hitelesítünk a közreműködésünkkel, annál mélyebbre süllyedünk a közélet feneketlen, ördögi mocsarába.

Ezt a korrupt, velejéig romlott, megsemmisítésünkre törő rendszert semmiképpen se lehet „megreformálni”; viszont leváltani, eltakarítani, fullajtáraitól megszabadulni sincs mód ezen az elaknásított, csapdákkal teleszórt ösvényen járva. Már több írásomban (lásd pl. a „Nesze semmi, fogd meg jól!” c. dolgozatomat!) foglalkoztam a választások buktatóival, ezért itt most nem térek ki a részletekre. Legyen elég annyi, hogy „demokratikus” keretek közt nem szűntethető meg egy totális, embertelen és istentelen zsarnokság. Másképpen szólva: a szavazófülkékben továbbra sem robbanhat ki népfölkelés (ha úgy tetszik, forradalom); a rendszerváltás pedig hamis illúzió, mert kizárólag az avult, rothadó rezsim megdöntése árán építhető fel egy új, működőképes társadalmi-gazdasági rend! Persze a választások általános bojkottja viszonylagos megoldást jelenthetne, ha a lakosság legalább 80 %-a nem járulna az urnákhoz (ezzel azonnal, vér nélkül megbukna az egész közutálatnak örvendő democsokrácia!), viszont a kőkemény propagandával csak egy rendkívül öntudatos, harcos nemzet tudna szembeszállni, s mivel mi nem ilyenek vagyunk, ezért a távolmaradás szorgalmazása sem hozhat kielégítő eredményt. (Legföljebb a saját hiúságunkat legyezgethetjük ezzel – s így becsületünket, önbecsülésünket valamelyest megerősíthetjük – ám a nemzet ügyén sajnos jottányit sem mozdíthatunk előbbre.)

Összegezve azt mondhatnám, hogy diagnózisom erősen hasonlít 1956-ra. Legalább oly mértékben fönnáll a forradalmi helyzet, mint akkor; azonban a sikeres megvalósításhoz sajnos hiányzik az össznépi akarat, a forradalmi hit és elszántság. Egy oktalan vérfürdőbe ezért nem szabad belesodródnunk, hiszen azzal semmit sem nyerhetünk, ha legjobbjainkat brutálisan lemészárolják.

Előző - Következő >>