2016 A forradalom 60.-adik évfordulója

Ezt a visszaemlékezést ajánlom a fiamnak, aki szerint mindenki bűnös mulasztást követ el, aki a forradalom napjairól nem készít emlékiratot azokról az eseményekről, amik a környezetében történtek. Én ezt már 1989-ben megtettem, és azóta is többször írtam bizonyos írásokra, nyilatkozatokra reflektálva. Megállapításaim helyességét az eltelt idő igazolta, sőt megerősítette. A 60. évfordulóra erős késztetést éreztem egy nagy vonalakban összefoglaló íráshoz a sok helytelen és torzító hangok hallatán.

A legsötétebb években, 1952-ben jelentkeztem felvételre a Műszaki Egyetemre. A jeles érettségi után a felvételi vizsgáim is jól sikerültek, de nem vettek fel az iskolai ajánlás ellenére sem. Kuláknak minősített paraszt-iparos apám, két pap nagybácsi elég lett volna az elutasításra, de én még tetéztem azzal, hogy a felvételikor már a Stoczek-utcai kapuban elém tolt lapot nem írtam alá, minthogy önként jelentkezem katonának a Magyar Néphadseregbe. „Akkor nem vesznek fel!” No, ez dacos ellenállásomat csak növelte. Nem írtam alá, azt akartam tudni, hogy felkészültségem megüti e a kívánt mértéket. Persze valóban nem vettek fel, mégis ez a kis közjáték segített hozzá, hogy professzoraim segítségével egy pótfeltöltés kapcsán októberben felvételre behívtak, egyetemi hallgató lettem. A többi már simán ment, már ami a tanulást illeti A katonasággal lett elég nagy huza-vona. mert a kari DISZ-titkár javaslatára engem jelöltek ki a minisztériumban szakaszparancsnoki beosztásra. Elképzelni sem tudták, hogy valaki a belépést nem írta alá. Persze a katonai tanszékre oktatásra sem jártam. Harapófogóba vettek, és végül természetesen nekem kellett beadni a derekam, pedig kérésem csak annyi volt , hogy az „önként” szót hagyják el a lapról. Nekik viszont ez volt a legfontosabb. Közben vicclapba illő jelenetek játszódtak, előadások szünetében az ELTE jogi kar jogiVIII nagy előadótermében-első, második évben oda is jártunk- a padok tetején menekültem el a másik kijárathoz az éppen aláírási lapot szorongató ügyeletes agitátor elől, persze később már mindhárom kijáratnál álltak egyidőben. Üres zárthelyi-lapokat adtam be, mint mondtam, a tananyagról fogalmam sem volt. Ez persze csak utólag tűnhet valóban viccesnek. A tananyagot, a lövészetet, mindent bepótoltam, és a többiekkel az elég kemény nyári gyakorlatot, a teljes gyalogsági felszerelésben végzett menetgyakorlatot, a katonai eskü tortúráját,az augusztus 20.-iki díszőrséget fehér ünnepi rohamsisakban a 35 fokos hőségben és hasonló egyebeket is végigcsináltam.

A tanulás valóban simán ment a nagyon is zajló körülmények ellenére a kilencedik félévemet keresztbevágó 1956 októberéig. Különös egybeesés, hogy az egyetemi éveim eleje és vége is zűrös fordulatokkal volt terhes. Érzékeltük a változásokat, Sztálin halála, a Nagy-Imre-kormány, majd a visszakeményedés jelei, de én a Petőfi-körről semmit sem tudtam október 22.-ig, körülöttem senki, beleértve más karokat is. Utólagos értesülésem szerint csak a DISZ-vezetők és párttitkárok tudták, akik a pártszervezettől kapták az értesüléseket és utasításokat. A DISZ-be nem kellett jelentkezni,a tagság automatikus volt, nem úgy, mint a lánykatonáknak ÖNKÉNT a hadseregbe. Eljártunk a DISZ-gyűlésekre, elfoglaltuk magunkat „talált, elsüllyedt” játékokkal, néha persze szavazni is kellett, kit zárunk ki az egyetemről az ő előterjesztésük alapján. A Petőfi-körről nem is tudtunk, nem is volt hozzá semmi közünk. Petőfi nevét a reform-kommunisták sajátították ki, azért nem is fordítottunk különös figyelmet a 22.re az egyetemünk aulájába szervezett gyűlésre. Sokan közülünk nem is voltak ott. Én az ellenszenvemet félretéve, az annál erősebb kíváncsiságtól hajtva tévedtem oda, azután persze a meglepetésektől, az örömtől felfűtve hallgattam végig, éjfél után kerültem haza. Ilyen nevek, hogy Táncos, Rajner M., nem voltak előttem ismertek. Ha korábban értesülök Rajk László újra-temetéséről, akkor sem mentem volna el. Ők abba a kategóriába tartoztak, akikkel én nem egy térfélen játszottam. Nem mellékesen a Műszaki Egyetemen keményen kellett tanulni, főleg azzal foglalkoztunk. Kedvesem, későbbi férjem csak 23.-án került elő, háromnapos lakodalmon volt, akkor értesülve az eseményekről, elhatároztuk, együtt vonulunk a vegyészekkel, ott volt ő szintén végzős hallgató. Átláttuk ugyanis a helyzet veszélyességét, és gondoltuk, jobb lesz, ha együtt maradunk. Kedden 10 órától 15 óráig folyó huza-vona után /-Piros belügyminiszter nem engedélyezte a tüntetést-/végre vonulhattunk a Bem térre. Elől a vegyészkar, azaz mi, közben a többi karok, majd legvégén a villamos kar, az enyéim. A megállapodás szerint a vonulás hang nélkül összekarolva zárt sorban történjen, hogy közénk senki ne keveredhessen. A Bem téri eseményeket sokan megírták. Ide elég annyi, hogy a munkából hazakerülő emberek a hírek hallatán egyre többen jöttek, hangzavar, bekiabálások, a téren levők egyre jobban örömmámorban úszó , egyben lázongó forradalmi tömeggé alakultak. Soraink felbomlottak, mi persze ezt egyáltalán nem bántuk A váratlan közös öröm ott egybeforrasztott mindenkit. Én már a Nagy Imre beszédét nem hallottam, elmentünk a közelben lakó nagynénihez vacsorázni. Hétfő dél óta nem ettünk. A vacsorát anyagi okokból eddig is többször kihagytam. A vacsora után a már kissé felbolydult utcákon a szokott autóbusszal még haza értünk a Ménesi útra, kedvesem hazakísért, de hamarosan búcsúzott, hogy az ő kollégiumába, a Benczúr utcába hazakerüljön. /Ez is a hatalom előkészületeit bizonyította, hogy szeptember végén ide költöztették a várból a vegyészeket, a Ménesi útról is a vegyész lányokat, hogy a koncentráltabb szervezkedést nehezítsék./ A gyors elválás ugyanis azért történt, mert a Gellérthegy tetejéről lövéseket hallottunk. Ismertem, lőttem én is a teljes arzenállal,illetve golyószóróval már nem. A rádiónál akkor még nem dördült el fegyver. Ő igyekezett volna, de már nem ért haza, akkor már nem volt közlekedés, a Sztálin-tetem már boncolás után a körúton hevert . Kellő időben intézkedtek az elvtársak, /Vagy mégsem, késtek esetleg 3 évet?/ A rádió környékét is megjárta, és egy hétig nem tudtunk egymásról, illetve vasárnapig. Akkor egy lánnyal kettesben, aki testvéréhez ment a ligetnél levő középiskolás kollégiumba, átmentünk az orosz katonák által őrzött Szabadság hídon, visszafelé már a párom kíséretében hármasban jöttünk. Ő utána héten a Bartó kollégiumban szállt meg . Egy rövid október végi délutánon, mindezt gyalog, a kijárási tilalommal sújtott Budapesten még sportteljesítménynek is jelentős lehetett volna.

Közben persze már fegyvereket hoztak a kollégiumba 14-16 éves kadét-iskolások kíséretében.” hol készíthetünk lőállásokat?” Én: na itt sehol, vár titeket is haza aggódva a kedves mamátok. Többször, mint ötödéves én is rendelkeztem, vagy beleszóltam, mivel az itt tartózkodó igazgatónőnk félelmében az alagsori gondnoki lakásba húzódott. Félt ő is, de főleg az ÁVH-s férjéért aggódott. Erre persze akkor derült fény. Elnagyolom; nem volt mit enni, akinek hazai pótlás nem volt az ablakközben, nekem 4 napig semmi, akkor hoztak 10 deka 2-forintos kolbászt a menzáról. Azután lovas kocsival paraszt bácsi jött megpakolva zöldséggel, /szegény kislányok éheznek/, és a gondnoknőnk segítségével főztünk. /Az Isteni Megváltó Leányai előző lakók itt egy konyhát is hagytak hátra/. Kazánt is fűtöttem rövid ideig, mert a fűtőnk közlekedés híján nem tudott jönni. Egy gimnazista iskolatársam beszervezett arra,hogy ÁVH-s családnak, ahol kis gyermek volt élelmet vittem a Vöröskeresztes csomagból, mivel a lányok nem olyan feltűnőek. A megadott címre csak a bejárati ajtó előtt le kellett tenni a csomagot. Ezt a barátomat 1958-ban „hálából” börtönbe is juttatták, /4-5 évet ült./ A vöröskeresztes csomagok körül dolgoztam, közben küldöttek jöttek a Széna térről, akkor egy szobatársam mindig odahívott, „gyere, itt vannak a Széna-téri elvtársak”, nagyon buzgólkodott. Későbbi értesülésem, hogy ő már decemberben MSZP-tagja lett, és intézkedett, hogy ne fejezhessem be az egyetemet. Az ösztöndíjat megvonták, munkavállalásra csak az általuk kijelöltek vállalkozhattak. Ha dolgozni mentem volna, automatikusan kizárom magam az egyetemről. 12 kilót lefogyva szereztem meg 7 hónap múlva a végbizonyítványt. Márciusban az előző évben kieső 9.-ik félévet újra kezdtük. Világhíres Verebély professzorunk mondta, hogy vagy lövöldözünk, vagy mérnököket képzünk, nem engedett el bennünket hiányos ismeretekkel. Őt is elérte ereje teljében a hírhedt Kádár-rezsim, kihúzták alóla a katedrát. Szóval, én nem gyártottam benzinből koktélt, nem zavartam haza egy orosz katonát sem, csak nagyon hétköznapi dolgokat műveltem, de el sem hiszem, hogy ennyi minden belefért ebbe a mámoros, örömben töltött 12 napba!

Két fontos eseményt nem hagyhatok ki. Szerdán, vagy csütörtök reggel megtudtuk, hogy győzött a forradalom! November elseje volt, hétfőn ki-ki mehet dolgozni, vagy a tanulást folytatni! Örömmámorban úszó emberek árasztották el a Móricz Zs. körteret. Én is ott voltam, de örömömbe disszonáns élmény vegyült. Nem tudtam együtt nevetni sok másik emberrel, akik azon örvendeztek,hogy az ott levő egyetlen orosz tank csövén 8-10- éves gyerekek mászkáltak, és az ágyúcsőbe a felgyűlt háztartási szemetet tömködték bele. A tank a Fehérvári út mellett állt. Én inkább felháborodtam, értelmetlennek találtam. Hol vannak ezeknek a gyerekeknek a szülei? Arra gondoltam, hogy a tankban orosz, tadzsik, kirgiz? fiuk ülnek,akikért szintén aggódik az anyjuk, és félnek. Nem önszántukból jöttek ide. Nem sokáig gondolkodhattam, egyetlen lövés hangja rázta meg az eget, földet, a tankból kilőtték a csövet eltorlaszoló szemetet. Ez volt az első, és egyetlen lövés a Körtéren egészen november 4.-én hajnali 5 óráig. Persze repeszdarabok röpültek, füst és szemét, és a közvetlen mellettem álló gépész lány repeszektől sérülten összeesett. Ekkor persze már mindenki futott, amerre látott, én is fölfelé a Himfy utcán. Így alakul a történelem, a felelőtlenül játszó gyerekek biztosan forradalmi hőssé nyilvánították magukat, engem pedig 10 cm választott el attól, hogy kórházba kerülve én is primer alapon forradalmárrá léphettem volna elő, de én nem ilyen sorsra vagyok predesztinálva. Akkor nem tudtam azt sem, nem is tudhattam meg, csak évtizedek múlva, /De akkor aztán első-kézből, egyenest Marián Istvántól/ hogy talán azon órában Danner Jánost már szitává lőtték Marián helyett! Nekünk a tények bűnös elhallgatása miatt még maradt két boldog napunk. Ezalatt történt a másik fontos eset . Sorkatonákat küldtek ki, hogy a széthordott fegyvereket összegyűjtsék, elszállítsák. Ez a Ménesi úton az Ötvös-kollégiumot, és a Műszaki Egyetem lánykollégiumát érintette. Közben előbb vissza kell térnem a forradalomról a későbbi gondolkodásomat meghatározó első lövésekre, amit 23.-án az esti órákban hallottam. Ezek aztán nap, mint nap ismétlődtek a Gellérthegy tetején, ahol egyetlen ÁVH-s, vagy ruszki katona sem volt fellelhető. Azért ide vonult naponta a forradalmár különítmény addig a napig, amíg a helyzet forrósodása okán Grosics Gyula a levonuló „hős” fiuk elé állt, hogy a lebukást kivédeni az ő pincéjébe rakják le a fegyvereket. Igazolásomra a Fekete Párduc iránti tiszteletemről biztosítva, olvassák el több interjújában erről szóló nyilatkozatát. Tehát ezeket a fegyvereket ő szolgáltatta be.

Engem 56-ban nem ez a körülmény befolyásolt, hanem a fegyverek átadásának történései. November 2.-án, inkább 3.-án? hajnalban a bejárati kapu dörömbölése hangjaira riadtam fel, és az utcán lövést is hallottam. Szobánk a kert felé néző lévén , egy emeletet le kellett mennem, hogy az utcára lássak. Magyar kiskatonák laposkúszásban másztak a kerítés kőlábazata mellett, mások az ajtónkat döngették, nem sok kellett, hogy betörjék. Ez a nap volt életem legnagyobb félelemben megélt napja, és ez is serkentett cselekvésre, ami, gondolom, rám jellemző. Lementem a kapuhoz, a kiskatonákat biztosítottam, hogy azonnal intézkedem, ne rongálják meg a kaput. Lementem az alagsorba, visszajöttem a kulcsot hozó, reszkető igazgatónővel. A katonák kérdésére, „van e fegyver az épületben?” igazgatónőnk válaszolt, hogy nincs, figyelmen kívül hagyva az ajtó mögött a társalgóban falhoz állított szép számú 48-mintályú karabélyokat. Világos lett, hogy hasonló jelenet játszódott le a másik kollégiumban, „van fegyver? nincs”, csakhogy cáfolatképpen utánuk lőttek a félelemben levő magyar kiskatonáknak a hős forradalmárok. A következő éjszaka már minden kétséget kizárt! Pontban hajnali ötkor ágyúzásra ébredtünk. A Körtér 2-es számú épületet aknázták. Reszketve gyűltünk össze a földszinten, a kertbe lövedékek csapódtak. Az igazgatónő rendelkezett, hogy a szomszéd kollégium védelmet nyújtó pincéjébe kell vonulnunk. No, én ezt nem akartam! A tűzszünetben párom átjött a Bartók-kollégiumból, és némi motyómat összeszedve a síri csendes Bartók Béla úton, és az egyáltalán nem csendes Gellért téren és Szabadság hídon át a nagynénihez mentünk a Vörösmarty utcába. A kritikus szakaszon a hídon vastraverzek közé bújva hallgattuk az ágyúdörgést, a gellert kapó golyók vijjogását. Időnként a Kálvin téren levő több tankból lőtték a hidat. A Molnár utcában összeölelkezve lelket vertünk magunkba, és mentünk tovább a dermedt csendbe burkolózó utcákon át. Mintha ember nem is lakott volna a városban. Erre tankok egyáltalán nem voltak. November negyedike volt az a nap, amelyikkel véget ért a kollégiumban a forradalmi napokhoz közvetlen kötődő időszak. Eddig a napig élesen külön tudom választani azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltam az eseményekkel kapcsolatban, több mindent már modulálhatott a később, főleg 1985-89 után szerzett információk tömege. Akkor gyűlöltem meg a Szabad Európa rádiót, az uszító, félrevezető tájékoztatást. Győrbe lövik a kórházat, amelyik mellett a testvérem lakott kéthetes gyermekével. Nem volt igaz, ott is csak megtorlás volt. Tartsatok ki, jön a segítség nyugatról! Én úgy gondoltam, hogy nem fognak rohanni, hogy Európa térképét átalakítsák 11 évre rá, amikor országunkat a békekötés keretében a szovjet oldalra kárhoztattak. Szuez csak másodlagos történet lehetett. Az első világháború lezárása is a magyarság kárára köttetett „béke”. Mint írtam, a szovjet katona is csak áldozat volt, az igazi ellenség a gyilkos, elnyomó szovjet rezsim, nálunk is a bulldog kutyaként mellettük buzgólkodó párt és ÁVH. A körtéri szovjet katonák a tér ellenkező oldalán lelték halálukat, mint későbbi felvételeken láthattam. Itt is kihangsúlyozom, hogy körtéri harcok nem voltak, csak provokációval kierőltetett ellenállás, egyben kegyetlen megtorlás, és megfélemlítés. Provokátor volt a katona, aki toborozta a gimnazista fiatalokat, és akit lehetett, hogy minél több magyar essen áldozatul, és még nem is tudhattunk az óvóhelyről a pufajkások által kiráncigált férfiakról, fiakról, apákról, akiknek sírjánál kellene leróni a kegyeletünket addig, amig sírjaikat még nem sikerült teljesen kigyomlálni a Farkasréti temető felső hármas parcellájából. November negyedikéig a Széna téri ellenálló csoport is a hírhedt kommunisták bekísérését, összegyűjtését végezte, sokszor az ő védelmükre a meglincselés elkerülésére. Ismert pl. Marosán György esete, a Bécsből visszacsalogatott lány kálváriájából, hogy jöjjenek haza nyugodtan, semmi bántódásuk nem esik. Vele nem ez történt, a Terror Háza múzeumból az ő sorsa is megismerhető. Persze a fontos körülményt ne felejtsük, akkoriban azt gondoltuk, hogy méltó büntetésüket megkapják, de legalább a politikából, közéletből való eltávolításukat elérhetjük. Cáfolatként erre egy mai frappáns cinikus példa, hogy a 60. évfordulóra a média Vásárhelyi Miklóst idézi, aki még halála után is szennyezheti a közéletet, pedig ágyban, párnák közt halt meg. Elég volt ahhoz annyi, hogy a tárgyalásán a kommunista gyónást alkalmazza, aminek mikéntjét szintén 2016-ba ismerhettem meg a néhai Kádár szájából, hogy az ő gyónásuk az önkritika gyakorlása. Hozzá még Kádár cinikus ábrázatát is nézhettem. A szakállt növesztett megállapítás; mikor volt /lesz/ elszámolás?

Látszólag a Műszaki Egyetemhez nem tartozó 56-os eseményt idézek emlékembe, ami a Ménesi úti kollégiumhoz pedig fájdalmasan kötődő élmény. 60 Év távlatából az azóta tudomásomra jutó tények az események összefüggéseit úgy világítja meg előttem, mint az értelmetlen cserép-darabkákból mozaikként összeálló kép. A történet: a kollégiumban gondnokként élt egy család. A szegény paraszti családból származó apa a párt által kiemelt segítséggel agrár egyetemet végzett, és az egyetemi végzettség utáni gyakorló katona évét töltötte a dunaföldvári laktanyában. A forradalom napjaiban a parancsnokuk hazaküldött mindenkit az egyetemi századból, így került az apa a Ménesi útra. Hozott magával egy barátját, aki nem tudott tovább utazni az ő családjához. A forradalom győzelmének tudatában szombaton visszautaztak mindketten Dunaföldvárra, hogy pár nap múlva esedékes leszerelésükről le ne maradjanak. Nos, a laktanya két halálos áldozatai ők voltak. A parancsnok a családjával az óvópincében volt. Ö szerintem az egyetlen helyes utat választotta, én a javára írom. Tudhatta, vagy sejtette, hogy a történet a kommunista vezetők forgatókönyve szerint alakul. Az ellenállásra nem kapott parancsot, azt pedig megakadályozta, hogy sok reményteljes fiatal szovjet fegyverektől pusztuljon el l. A cél pedig ez volt! Elképzelése igazolódott, hogy a november negyediki támadás hajnali 5-kor ott is megindult, és csak ezt a kiürített szárnyat érintette. Így lett tehát a fent említett 2 halálos áldozat. Keresztnevén említem, Imre az ablakhoz rohant, egy akna kettészelte, testének felső része az emeletről az udvarra zuhant. Felesége nem nyugodott bele az eltűnésébe, pár hét múlva Dunaföldvárra utazott, ahol azt mondták, nem tudnak róluk. Az én legjobb barátnőm kísérte el, egy görög menekült, helyesebben egy görögországi macedón, aki mindvégig velünk tanult, és végzett. Az állomásra visszatérve egy ember odament hozzájuk, felvilágosította őket, hogy igenis, 2 embert temettek el innen a Sztalinvárosi temetőben, és megadta az ottani temetőőrnek a címét. Az ő segítségével exhumálták a más néven eltemetett halottakat, akiben felismerte a férje holttestét. Biztosan tudták a nevüket, csak úgy gondolták, hogy ne a hadseregnek kelljen elszámolni a családdal a szeretteikről, és ezért nem a parancsnokot vádolom. Ennyit ért akkor egy élet. A temetőőr pedig nagyobb kockázatot vállalt, mint egy szovjet tank kilövése, mégis megtette. Imrének két gyermeke volt, akkor 8 -10 éves Imre fia és Margit lánya, remélem,ők még élnek.

November 4.-től 19.-ig a Vörösmarty utcában éltünk. A családnak mi szereztük be a kenyeret a Rottenbiller utcai péküzemből, ha sikerült. Ha lőttek az utcában, a sorba állókra is, akkor elszaladtunk ki merre tudott, aztán megkerestük egymást, és visszamentünk. A Körút és az Aradi utca sarkán a lámpavason egy ávósnak mondott tetem lógott napokig, de sokkal jobban felkavart, hogy a Vörösmarty utcában két kadétiskolás tetemét kellett átlépni, olyanokét, akiket haza szerettem volna küldeni a mamához. Jól felismerhetők voltak a piros csíkos nadrágra húzott szilvakék melegítőről. Őket is szervezetten küldték a halálba. A borzalomnak is vannak fokozatai, ha bele is fásul az ember.

A forradalom véres leverése, a kegyetlen megtorlás nagy káoszba torkollott. Közlekedés nem volt. A városba élelmet szállító autókkal próbáltunk sokan hazajutni, de az autókat egyre többször megtámadták, így utazókat például Tatabányánál lelőtték, mindenkiben a rendszer ellenségét látták. Ennek ellenére mégis minden nap sokan várakoztak a kínálkozó alkalomra a Kelenföldi Tejüzemben. Nekünk is csak baráti kapcsolat révén november 19.-én sikerült a hazautazás a tejeskannák tetején gubbasztva. Majdnem megfagytunk a nyári öltözékben, mivel november elejéig nyári hőség volt, téli ruhatárunk még nem volt a szállóban, akkor pedig már nagyon hideg volt.

Azokban a hetekben nyílt vándorlás indult meg a nyugati határ felé. Győrben néha elhangzott a „beszállás Bécs felé!” közlemény. Egyik híressé vált átkelőhely például a Pinka folyó lett. Ez a rövid időszak sem volt természetesen kockázat nélküli. Sok fiatal elvérzett a határon akkor is, aknáktól, a határőrök fegyverétől, az élve visszatérítés is súlyos következményekkel járt. A nyugatra menés ugyan megfordult a fejünkben, de mindketten megegyeztünk abban, hogy fő célunk az egyetem befejezése. Mindenesetre december 6.-án már visszajöttem a kollégiumba tájékozódni a folytatásról. A fegyverek eltűntek, új igazgatónő volt, a körtéri háborús nyomokat nagyjából eltakarították. Akkor még nem számoltam a már említett fordulattal, hogy az MSZP-be tömörült fura urak nekem más sorsot szántak. Ezt sem egyenes úton tudtam meg, csak a körülöttem történtekből variálva. Az ilyen embereknek nem a nyílt sisakkal való szembenézés az ismérvük. Tehát ösztöndíjam nincs, pénz nélkül kell átvészelnem ezt az időszakot! Hogy hogyan, az egy külön regény lenne.

Szüleimnek ezt meg sem mondtam, nekik pénzük egyáltalán nem volt, de otthon még négy kiskorú testvéremet kellett ellátni. Ellátni abból, amit kifosztva, keservesen, igavonó állat nélküli gazdaságban termeltek, és amit abból a rekvirálók meghagytak. A nyári szünetekben én is a földeken dolgoztam, hogy többet tudjanak elvinni apámtól a Vörös Csepel munkásai részére. Orvosi ellátásra sem voltak jogosultak, és súlyos betegségbe eső testvérem gyógyítását is teljes költségen kellett megfizetni orvossal, kórházi költséggel együtt.

Ezekből is következtethető, hogy én Kádárnak egyszer sem tapsoltam. A legpiszkosabb munkát ő végezte el már 1948-ban is, és persze a forradalom után szintén. 1957-ben már nem is tapsolhattam volna, mert közveszélyes gyülekezéstől tartva hármasban ki sem léphettünk a szállóból, akár csak az egyetemre mentünk, akkor is. A márciusi napokban rendőri kísérettel mehettünk a Bartók Béla út közepéig, ott vegyülhettünk csak el a járókelőkkel, ezen jót szórakoztunk. Júliusban végre megszereztem a végbizonyítványt, és augusztusban dolgoztam,kiléptem az Életbe!

Az írásomban esetleg ellentmondásnak látszó ellentétet itt szeretnék feloldani, hogy nem voltak harcok, csak megtorlás.

Az egyik oldalról, bár a véres, embertelen diktatúra indokolta volna az elszabadult indulatokat, ez egy nép tiszta szabadságharca volt az elnyomás ellen lázadva. Másik oldalról pedig fékevesztett, kegyetlen megtorlás, elrettentésül a hasonló ellenállások gondolata ellen is. Azért is kellett minél több véráldozat, mert ebbe a megzavart hatalomnak a Sztálin halála utáni belső harcok okozta félelme is vegyült. Meg kell állapítani, hogy a sokszor föltett kérdésre, akkor féltünk?, azt kell válaszolni, hogy nem!, pedig minden okunk meglett volna rá. Szerintem ez jellemző egy sanyargatott népre az idő által spontán megérlelt ellenállásra, amikor már nem mérlegel. Mi nem a szocializmust akartuk megjavítani, emberarcúvá tenni, az lehetetlen! Ennek sem mérlegeltük a realitását. Azt a reform-kommunisták tűzték ki célként, akik azt is képzelték, hogy ők maguk semlegesítik, majd vezénylik le a forradalmat. Ebben sikerrel is jártak, de túl sok vér árán, ami hosszú távon ellenük is fordult.

Nem lehet a forradalom hőse, mártírja sem a 301-es parcella fő helyén nyugvó Angyal István, aki hiába várta, hogy Kádár elvtársa majd igazolja, és kimenti. Kádár akkori hazugságába, hogy nem lesz megtorlás, ebbe nem illett Angyal felmentése, kínossá válva legelőször őt kellett eltenni láb alól. Nem lehet a forradalom hőse Maléter sem, aki végig tárgyalt a szovjet partnerekkel a kilátásba helyezett bársonyszék reményében. A piszkos munkát elvégzőket a kompromittálást elkerülendő nem szokták jutalmazni soha a történelemben. A 301-es díszparcella majd minden tagját külön kellene elemezni ily módon. Én Nagy Imrét emelem föléjük, mert őt zavarodott félelmükben könyörögték be a parlamentbe, a feladathoz némileg felnőtt, az ítéletre pedig kijelentette, hogy véreskezű gyilkosoktól nem kér kegyelmet. Kivégzése után aztán kényelmes is volt rátolni elvtársainak a közös bűneiket. Legerőszakosabb TSZ-szervezést 1960-ban Kádár végezte, apám esete erre nekem személyes bizonyíték.

Az igazi hősök az egyszerű, esetleg névtelen emberek, még ha fiatal kora miatt nem is tudta mérlegelni a helyzetet, ezt elismerem. Bár a forradalom hősei nem is lehetnek azok a szovjet kiskatonák, akik a Körtéren lelték halálukat, de gyűlölt ellenségek sem, ők áldozatai a nagyon is gyűlölt rendszernek, hogy indokoljam a Körtéren átélt érzéseimet.

Visszatérek arra, hogy kiléptem az Életbe, első munkahelyemre. Főnököm nagyon jó benyomást tett rám. Dicsért, hogy jó felkészültségű vagyok, bíztatott, így hamar belerázódtam a munkába. KISZ-be soha sem léptem be, erre soha nem kapacitáltak. Itt is volt Párt, KISZ, de talán nem volt domináló. Második munkahelyemre népgazdasági érdekkel indokolt miniszteri áthelyezéssel kerültem a színvonal emelésére. Az áthelyezés időpontja 1962 május 1. Kikötés, fellebbezési jogom elvileg van, de a munkahelyet akkor is köteles vagyok elfoglalni. Ennek a cégnek a profilja építőipari tervezés. Az első vállalatom magas szintű gépész, villamos tervezést végzett. Feladatomban a változás tudásom, gyakorlatom alapján problémát nem jelenthetett, bár itt a szakmámhoz értő főnököm valóban nem volt,akire számíthattam volna. Rövid körültekintés aztán elég volt , hogy lássam a különbséget az előző munkahelyemhez viszonyítva. A vállalatnak sokrétű civil beruházás mellett kötelezően ki kellett szolgálni a katonai testületek igényét: Honvédelmi Min, Belügy Min. Igazságügy, és még csemegének Munkásőrség, Párt. Az is beszédes, hogy kik voltak a kollégáim! A háború után börtönben, úgynevezett KÖMÜ-táborban dolgozó kiváló mérnökök, a háború előtti korból, vagy későbbi szabotázs miatti elítéltek, régi katonatisztek. Ebből alakult az a vállalat, amibe én 1962-ben bekerültem. Voltak ott persze sokan mások már a fiatalabb korosztályból, természetesen kellő számban és beosztásban a rendszer hű kiszolgálói is.

Ez a fejezet azért fontos a pályámból, az írásom fő mondanivalójához is szorosan kapcsolódva, mert iskolapéldaként szolgálhatna a kádári gulyáskommunizmus működésének elemzésére, hogy kié a levesből a sűrűje, és kié a megbuggyant leve. A felsorolt beruházások, idevehető még a vízlépcső, a világkiállítás, kiválóan működtek ellenőrizetlenül kiszivattyúzható pénzeszközök felhalmozására, villákra, nyaralókra, magánvállalatokra. A nyugatabbra már 200 éve lezajlott tőke újra-felhalmozás mintájára alakult világ hozzánk késve érkezett, de”dicső” elitjeink derekasan kihasználták a lehetőséget. Az elején még a média sem zavarhatott bele. Itt éltem meg a cégem felszámolását, ami egybeesett a szocialista Magyarország végnapjaival is. Ez az időszak nem volt veszélytelen, és a módszerek fenyegetettségben néha nem sokban különböztek a legsötétebb Rákosi-Kádári világ módszereitől.

Visszatérve itteni pályám elejére, beavattak a Szigorúan Bizalmas ügykezelés rejtelmeibe, remélték, hogy nyugati országba nem óhajtok utazni, sok instrukciót nem adtak. Azon elgondolkoztam , hogy a Pártba, de a KISZ-be való belépést sem említették soha. Erre világos választ kaptam később, amikor szembesültem a káderlapommal, amelyben hivatkozással 1956-os múltamra lakonikus rövidséggel „megmételyezett” jelzővel illettek. Nem tudom, hogy javukra írjam e, vagy fordítva, a jó szakemberek munkáját felhasználták, talán el is ismerték, persze nem díjazásban, de hagytak dolgozni. Én pedig a munkámra koncentrálva, a kiváló kollegákra támaszkodva, a zavaró dolgokat kellően tudtam hárítani, ha abból volt is bőven.

A szelídített Kádári évekre nagyon is borús fellegeket sodortak az őszi szelek október utolsó heteire. Töredelmesen bevallom, hogy a munka mellett nem is figyeltünk volna az évfordulókra, de volt, ami még jobban ráirányította. A rendőrség lezárta a fénymásolókat, sokszorosítókat, néha még az egész épületet is. Egyszer az egyetemista fiam pár perccel előbb lépett ki, és a magyarázat nem lett volna egyszerű, hogy mit keresett itt. A kézenfekvő valós érvek nem hatottak volna. A 30. évforduló körül sokan túlóráztunk nagyon késői órákba nyúlva, és íme, terepszínű katonai egyenruhában megjelent Miklós vállán átvetett kalacsnyikovval szigorúan körüljárva a műtermet. Korábban nekem a munkám során túrataxi sofőrjeként volt ismert, közben vállalati kollégám lett, és már suttogták, hogy ifjan kápó volt a recski intézményben. A kalacsnyikovot is ismertem már, felismertem a logoját a göngyölegen, a horvátországi háború TV híradójában, TKV, Technika Külker Vállalat, amit Budapestről szovjet katonai cég importált. Kiállítási helyet kellett létesíteni importálható fegyverek részére. Börtönöket terveztünk a nép vizionált ellenségeinek. Kivitelezői felvonulás céljából kellett létesíteni egy kaput, ami a kisfogház udvarán egy obeliszknek ütközött. Sallai mártírhalála helyének állított emléket. Mi legyen ezzel? A parancsnok egyszerű válasza, elbontjuk, mert ide már esetleg másról, például Nagy Imréről szól majd a megemlékezés. Nagy Imre, és sok-sok ártatlan áldozat bitófája helyén álltunk, történt 1987-ben. Hát ilyenformán zajlott az élet a 80-as években.


 

A rendszerváltásról, inkább mondanám ,a rendszer összeomlásáról szállingóztak hírek, de a Kossuth rádióban eddig is kedvelt , ám egyre hallgatottabbá vált 168 óra műsorában koncentrálódtak. Ennek a hallgatását nem lehetett elmulasztani. Itt azokat az adásokat idézem, amelyek a Műszaki Egyetemre vonatkoznak, konkrétan Marián Istvánra. Ő 1956-ban a műszaki egyetemi forradalmi ezredparancsnokaként került a köztudatba, pár évet börtönben ült, és 89-ben a változások hírére ebben a szerepben újból a porondra lépett, mint mondom, a 168 óra adásaiban,később aztán az egyetemen. Büszkén elmondta, hogy a forradalom napjaiban ő Maléter miniszterrel működött együtt, vele napi kapcsolatban állt, utasításait követte. Amikor november elsején nem találta a helyén, azonnal tudta, hogy ez rossz jel, ezért elhagyta a műegyetemi főhadiszállását, és hazament. Azt is elmondta a riporter firtatására, hogy őt is azonnali raportra rendelték a parlamentbe, de rossz érzésének engedve a saját autójába maga helyett Danner Jánost ültette, hogy helyettesként menjen a parlamenti tárgyalásra. Ahogy a kocsi kikanyarodott az egyetem udvaráról, több mesterlövész a dunai mellvédről szitává lőtte az autót, benne Danner Jánossal. Marián több adásban is szerepelt, válaszként például egy szegedi lány kérdésére, /Danner szegedi fiú volt/ újból tüzetesen elmondta az esetet .Én írtam erre a riportra a rádióba, nagyszerű lenne, ha ezt a hanganyagot megőrizték volna. Abba sok között az is volt, hogy ő zsidó, de kénytelen volt nevet változtatni ,olyan nagy volt az antiszemitizmus. Én biztattam, ha a nevét becsületben hagyta, nyugodtan vegye vissza, de talán nem tudta melyiket mert ügynökként több neve is volt. Állítólag az orosz levéltárban már hozzáférhető, én nem győződhettem meg erről. Elseje után még elment a vári kollégiumba, fegyverekkel fölszerelve akarta elvinni a reptérre a még ott levő egyetemistákat kötelékben, hogy felvegyék a harcot a ruszkik ellen. Többen az ablakon kiugorva menekültek el.

Ugyanebből az adásból ismert tény, hogy a műegyetem forradalmi zászlóját elvitte magával. Valamelyik rektor kérdezte, hogy vajon a zászlónak mi lett a sorsa? Hát ez! A műsor pedig arról szólt, hogy Ausztráliából hazajött lány hozta magával ezt a zászlót, ami miatt elmondása szerint sokszor ott is veszélyes helyzetbe került, el akarták tőle venni. Múzeumnak akarta felajánlani, talán ott megtalálható. A kérdésre, hogy került hozzá, elmondta, hogy Marián István a nagybátyja, tőle kapta 56-ban az akkor 13 éves lány. Én miatta visszautasítottam az 56-os emlékérmet,ő ne tűzze a mellemre. Ezért 1991-ben fasisztának nevezett az aulában egy frissen kitűntetett, aki végig egy nagy szolgáltató cégnél az MSZMP párttitkára volt. Ezt betetőzte még az 50. évforduló, amikor a rektor csürhének minősítve kizárt az egyetem épületéből a Duna-partra, mint az elsőn, 1989-ben. Megírtam ugyan neki, hogy mesterlövészek azért remélem, nem lesznek felsorakoztatva.

Én a magam módján tisztán akarom megőrizni ennek a szabadságharcnak a csodálatos emlékét, és mindenki tegye azt a megérdemelt kitűntetéssel, vagy anélkül, és nyomatékát is szeretném adni ezzel az írással. Fogadja az olvasója olyan jósszándékkal, ahogyan íródott .

 

Budapest, 2016-10-17
dr Nagyné Kondics Erzsébet

                                                                                                                                                                   

No votes yet