Döbbenetes hír! Elvitték Budaházy Györgyöt!

   Az első fokon 13 évre bizonyítékok nélkül elítélt három gyermekes családapát, Budaházy Györgyöt október 27. én este fél hat körül otthonából a Nagy Ignác utcai bv-intézetbe szállították.

Egy nappal a hírhedt sukorói "ügylet" kapcsán született másodfokú felmentések után, Budaházyt és hat másik hazafit ismét előzetes letartóztatásba helyezték, hármat pedig házi őrizetbe. A "fekete autó" eljött értük a 2006 őszi rendőrterror 10. és az '56-os szabadságharc 60. évfordulóján. Hová jutottunk és miféle önkényuralmi gépezet működik Magyarországon?

Morvai Krisztina EP-képviselő közkegyelmet követel!

Tegnap este 8 után közleményt adott ki a történtekkel kapcsolatban Morvai Krisztina. A független EP-képviselő többek között azt írta: „Gyurcsány, Gergényi, Bene, a többi szemkilövető s persze a még (szintén vidáman és szabadon) élő ÁVH-s elvtársak is elégedetten csettinthetnek. Szép munka! (...) Kérem az országgyűlési képviselőket, különösen a Jobbik és a Fidesz képviselőit, haladéktalanul tegyék meg az adott helyzetben lehetséges egyetlen korrekt és igazságos lépést: részesítsék közkegyelemben Budaházyt és a Hunnia ügy többi vádlottját.”

Dr. Gaudi-Nagy Tamás a Nemzeteti Jogvédő Szolgálat (NJSZ ) ügyvezetője honlapján, az előzetesbe helyezés napján az alábbiakat tette közzé:

"Országos felháborodást váltott ki, hogy idén augusztus 30-án első fokon 125 év fegyházra ítélték törvénytelen módon terrorcselekmény és más cselekmények bűnszervezeti elkövetése miatt Budaházy Györgyöt és 16 társát a bukott Gyurcsány-rendszer koholt bizonyítékai alapján. Budaházy 13 évet, a hatan 10-12 év közötti fegyházat kaptak, a többiek is kemény börtönéveket mert az ítélet szerint erőszakkal ellenszegültek a gyurcsányi önkénynek és nemzetárulásnak. Feltételes szabadságra bocsátás sincs, mert ők "terroristák". Ők és nem a szemkilövetők. Akkor őt és hat társát házi őrizetbe helyezték, három vádlottnak lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el a Fővárosi Törvényszék. Az ügyész úgy tűnt, hogy előre megírt fellebbezésben kérte a súlyosítást és előzetes letartóztatásukat.

Most ezen fellebbezés alapján a Fővárosi Ítélőtábla a rendelkezésre álló információk szerint mindegyikük esetében egy fokozattal súlyosította a kényszerintézkedéseket, annak ellenére, hogy senki nem szegte meg a rá vonatkozó őrizeti szabályokat és erre utaló bizonyíték sem lehet. Ez a döntés nem más mint egy előre hozott büntetés és teljesen szakmaiatlan is, mivel nélkülözi az ilyen ügyekben megkerülhetetlenül alkalmazandó egyediesítés szempontjait. Éppen úgy, mint tíz éve 2006 őszén, amikor kétszáz tiltakozó és valódi terrorcselekmény-sorozatot megvalósító kegyetlen rendőrök által levadászott embert helyeztek előzetesbe. Az ilyen döntésben részt vett bírók és ügyészek megúszták, nem beszélve az akkori politikai és rendőri vezetőkről.... Meg is van az "eredmény."

"Vona Gábor már többször nagyon helyesen elköteleződött a 2016-2010 közötti politikai meghurcoltak amnesztiája mellett. 2010-ben így fogalmazott Budaházyról szóló írásában: "A helyzet megoldása szerintem az lenne, ha a 2006-os gyalázatos kormányzást követő események kapcsán nem semmisséget mondanának ki, hanem amnesztiát."

Most két ember, Orbán Viktor és Vona Gábor kezében van Budaházy György és 16 társának s persze szeretteinek sorsa. Rajtuk áll, hogy véget érjen mielőbb ez a szégyenletes rémálom és végre Budaházyék annyi év hányattatásai után szabadok legyenek. S persze utána az is, hogy az egész nemzet méltóságban és szabadságban növekedjen. Valódi államférfiúi tett lenne az amnesztia megvalósítása. Most félre kell tenni minden más szempontot, ezt kívánja a tisztesség és az emberiesség.

Ennek érdekében való mielőbbi és hathatós munkálkodást várunk el minden országgyűlési képviselőtől! Ehhez kérem a politikai foglyok és hozzátartozóik nevében is minden jószándékú és tettrekész ember segítségét is, győzzük meg őket együtt!

Budapest, 2016. október 27.

Ahogy Budaházy Gyuri szokta mondani: Szabadság!"

November 2-án tárgyalja az Igazságügyi bizottság a Jobbik által Toroczkai László kezdeményezésére benyújtott határozati javaslatot. Toroczkai támogató tüntetést szervez a Kossuth térre.

Toroczkai László bejegyzésében ezt írta:

"A sukorói ügy vádlottjait felmentették, Budaházy Gyuriékért pedig sorra mennek a "fekete" autók, viszik az otthonaikból előzetes letartóztatásba őket. Bár a vád szerint 1 milliárd 294,6 millió forint vagyoni kár érte volna a magyar államot, ha Gyurcsányék és az izraeli szerencselovagok kaszinó-terve Sukorónál sikerrel jár, a Szegedi Ítélőtábla mindenkit felmentett. A lényeg a rendszer, a hatalmasok védelme, a nép és a haza érdekei mit sem számítanak.

Megint zakatol a diktatúra."

A Hegedűs Lórántné, Volner János, Z. Kárpát Dániel és Sneider Tamás által aláírt határozati javaslat a 2006-2010 közötti, az állam által indokolatlan önkényt megvalósító fellépés idején elkövetett, politikai indíttatást is magukban hordozó cselekmények megítélésével kapcsolatos jogszabály-módosítások szükségességéről szól.

A határozat értelmében a 2006. szeptember 17-e és 2010. május közötti időszakban a kormány elleni tiltakozás keretében elkövetett cselekmények értékelése során enyhítő körülményt jelentene, hogy az elkövetők motivációja a saját maga által is elismerten hazug és ezáltal a választói akarattal nyilvánvalóan szembehelyezkedő kormánnyal szembeni fellépés volt.

Szeretnék azt is, hogy a kormány vizsgálja meg egy olyan törvénymódosítás előterjesztésének lehetőségét, amely szerint a már lezárult eljárásokban lehetséges legyen az ítéletben foglalt büntetések mellőzése vagy mérséklése.

Nemrég Gyuri az alábbiakat írta Gaudinak a benyújtott javaslatról és a közkegyelemről

"A nekem megküldött határozati javaslattal, az a bajom, hogy az alapján semmi garanciát nem látok arra, hogy akár ugyanúgy 10 évre nem tud becsukni egy balos bíró, ha akar. Annál határozottabb dolog kell! Állást kell végre egyértelműen foglalni a parlamentnek, hogy mi volt 2006 őszétől. Ha a Fidesz fülkeforradalomra hivatkozik, akkor ismerje el, hogy forradalmi jellegű események és társadalmi hangulat volt, és ebben az esetben legfeljebb az állam követhetett el terrorcselekményt az állampolgárok ellen, de az állampolgárok az állam szervei, tagjai ellen nem! Ezt az egész terror-eljárást egyértelműen az MSZP-s boszorkánykonyhán főzték ki (ez is bizonyítva van a hivatkozott elemzésem végén), a rendőrség, ügyészség csak végrehajtotta. Egy ilyen klasszikus bolsevista koncepciót akarnak életben tartani ma is? Nem lehet a Gyurcsány rezsimmel szembeálló állampolgárokra terrorizmust értelmezni."

Toroczkai megjegyzi: Budaházy Györgyék tegnap esti elhurcolása különösen aktuálissá teszi a kiállást.

"Hívok és várok tehát mindenkit 2016. november 2-án (szerdán) 9 órakor a Kossuth térre, az Országház elé, hogy támogató tüntetésünkkel igyekezzünk rábírni a képviselőket arra, hogy fogadják el a határozati javaslatot, és rendezze végre a kormány ezt az elfogadhatatlan helyzetet, ha már fülkeforradalmat és rendszerváltozást ígért Magyarországnak" - írja a Jobbik alelnöke.

Budaházy ügyvédje, Szikinger István szerint érthetetlen a bíróság döntése. - A védbeszédében elhangzottak szerint, sem a szökés, sem a "bűnismétlés" veszélye nem áll fenn. - A majd egy évtizede zajló tárgyalássorozat alatt, nem egy alkalom adódott a szökésre, de a vádlottak közül egy sem tette meg.

A családtagok beszámolójából tudható, hogy a rendőrök nagy erőkkel szállították el Budaházyt az otthonából.

Budaházy a Kuruc.info-nak azt írta, „tegnap, október 26-án a rendőrség az ügyünkben lakhelyelhagyási tilalommal sújtott vádlott társainknál járt, hogy tájékozódjon a nyomkövető eszköz beüzemelésének lehetőségéről a házi őrizet helyén, mert a Fővárosi Ítélőtábla – ahová az ügyünk felkerült – erre utasította őket. Ebből az következtethető ki, hogy szigorítani akarnak a velünk szemben érvényben lévő kényszerintézkedésen, holott erre semmi okot nem szolgáltattunk, senki nem szegte meg a szabályokat, nem tűnt el vagy ilyesmi. Viszont a szigorítás jelentheti azt, hogy akik már most is házi őrizetben vagyunk, azokat be akarják vinni előzetes letartóztatásba a börtönbe, vagyis nagy az esély rá, hogy most tudok írni utoljára szabadon.”

A szeptemberben hozott ítélet, nem jogerős és a vádlottakat megilletné a védekezéshez való jog. - Azonban ez az alapvető emberi jog, láthatóan nem illeti meg a 17 politikai elítéltet.

A vád szerint a Budaházy György által létrehozott Magyarok Nyilai elnevezésű szervezet a szocialista-szabad demokrata kormányzás idején, 2007 és 2009 között erőszakosan próbált beavatkozni a hazai politikába, és cselekményeikkel az Országgyűlést akarták befolyásolni. Próbálták megakadályozni az egészségügyi törvény elfogadását, majd Gyurcsány Ferenc lemondása után Bajnai Gordon kormányalakítását.

Molotov-koktélos támadásokkal és Csintalan Sándor megverésével is vádolják a szervezetet. - A védőbeszédben elhangzottakból kiderült, hogy az említett cselekmények ugyan megtörténtek, de azt, hogy kik követték el, azt a bizonyítási eljárás nem tudta bizonyítani.

A bíróság még azt sem tudta kideríteni, hogy mi és ki valójában a Magyarok Nyilai, pedig ez lett volna a feladatuk. - Mondta el Budaházy az elsőfokú ítélet után.

Budaházy György ügyvédje a Magyar Nemzetnek elmondta, hogy eddig semmilyen tájékoztatást sem kapott az előzetes letartóztatás újbóli elrendeléséről. Védence korábban már volt előzetes letartóztatásban, kiengedése után azonban ügyész fellebbezett, és feltehetően ennek hatására másodfokon újra elrendelték a szigorúbb kényszerítő intézkedést. Szikinger István szerint érthetetlen a bíróság döntése, mert vizsgálni kellett volna, hogy Budaházy a szabadon töltött két hónap alatt megpróbált-e elrejtőzni, befolyásolt-e tanúkat vagy fennállt-e a bűnismétlés veszélye. Az előzetes letartóztatás elrendelésének ugyanis ezek a feltételei.

Még nem tudható, hogy Györkös István incidens, időbeli párhuzama miért esik egybe Budaházy előzetesbe szállításával, de mivel a Budaházy -ügy vizsgálati szakaszában, titkosszolgálati eszközöket is alkalmaztak, nem volna meglepő, ha a két esemény egy összehangolt akció és aljasul megtervezett provokáció volna.

A nemzeti ügyekben gondolkodás napjainkban éppen olyan veszélyes a fennáló nagyhatalmak számára, mint a gengszetrváltás előtti időszakban. Budaházy György egyetlen főbűne az, hogy az átlagosnál fejlettebb igazságérzettől vezérelve, elsőként rántotta le a leplet és akadályozta meg a Sukorói ingatlan kijátszást. Korábban pedig felemelte hangját a válsztási csalások ellen és az EU Nem kampány vezéregyénisége volt. - Azóta eltelt több, mint egy évtized, de a jelenlegi nemzeti lobogót lengető kormányzás alatt, mégis koncepciós eljárásokat indítanak és gyurcsányi ítéleteket mérnek a hazafiakra a reformkommunisták..

A "Budaházy - ügy" nem csak Budaházy Györgyről és 16 társáról, hanem mindannyiunkról is szól. - Arról, hogy képesek vagyunk e kivívni az önrendelkezési jogot és arról, hogy meddig engedjük a jog előtti egyenlőtlenségeket és a jogsértések gyakorlatát elhatalmasodni az önkényuralmi gépezetben! A vélemények megoszlanak arról, hogy amnesztiáért vagy enyhítésért kell a Kormány elé javaslatokat tenni, de egy biztos, hogy nem azok ülnek a vádlottak padján, akiknek kellene!

Amit ma, a politikai elítéltekkel tesznek, bármelyikünkkel megtörténhet. Ezért a magyarság eddiginél hathatósabb összefogására van szükség - ki kell állnunk a magunk igazáért és egymásért!. Ki kell mondani, hogy nem történt meg sem a 1956 –osok, sem a 2006-os jogsértések jóvátétele!. Ha nincs kellő közfelháborodás, akkor úgy tűnik, hogy a magyarságból végképp kiveszni látszik az igazság iránti igény -- az önkénnyel szembeni nincs természetes önvédelmi reakció!.

 Budaházy Györgyöt hazaszeretete, lelkiismerete  késztette arra, hogy felemelje szavát.  Ő értünk is cselekedett!

 Ne feledd, november 2.-án a Kossuth téren nem csak a 125 év rabságra ítélt embertársaidért, hanem magadért,  szeretteidért leszel!

 

 

B.M.

 

 

 

 

Tóth Ilona: Ébresztő


Mivé lettél Árpád büszke népe?
Mivé lettél nemzetem, ó magyar?
kardodat kezedből mért tevéd le?
Háborút már többé nem akarsz?

Meghátráltál a gyáva csőcseléktől,
Örök szégyen, gyalázat ez reád,
Ki eddig védted viharban, vészben
Most már veszni hagyod hazád?

Szemed lehunyva, kezed megláncolva,
Idegen kéz szántja földedet,
Furfang, cselszövény uralkodik rajtad,
Meddig tűröd még ezt a helyzetet?

Idegen nép dúlja fel otthonod, 
kinek robotolsz? Magad sem tudod?
Veszélyben léted, életed,
S nincs készen tartva fegyvered?

Ha elástad is a csatabárdot
A rozsda szét nem marja ott,
Ébredj magyar! Tűzd dárdád hegyére
A dicső, szent, zöldszínű lobogót!

Akkor méltó leszel majd őseidhez,
Ne csüggedj árva nemzetem, magyar!
Kardot a kézbe, Isten veled lesz!
S áldott a haza, mit oly sok szív akar.

 

(A koholt vádakkal halálra ítélt és 1957. június 27-én kivégzett
Tóth Ilona ezt a verset 1946. július 21-én, 14 éves (!) korában írta.)

                                                                                                              

EMLÉKIRAT

1956. októberi forradalom 60. évfordulóján

 

   Ezt a visszaemlékezést ajánlom a fiamnak, aki szerint mindenki bűnös mulasztást követ el, aki a forradalom napjairól nem készít emlékiratot azokról az eseményekről, amik a környezetében történtek.
1989-ben már megtettem és azóta is többször írtam bizonyos írásokra, nyilatkozatokra reflektálva.

   Megállapításaim helyességét az eltelt idő igazolta, sőt megerősítette. Ismét erős késztetést éreztem egy nagy vonalakban összefoglaló íráshoz -- a sok helytelen és torzító hangok hallatán.

   A legsötétebb években, 1952-ben jelentkeztem felvételire a Műszaki Egyetemre. A jeles érettségi után a felvételi vizsgáim is jól sikerültek, de nem vettek fel az iskolám ajánlása ellenére sem. Kuláknak minősített paraszt-iparos apám, két pap nagybácsi elég lett volna az elutasításra, de én még tetéztem azzal, hogy a felvételikor már a Stoczek utcai kapuban elém tolt jelentkezési lapot nem írtam alá -- minthogy önként jelentkezem katonának a Magyar Néphadseregbe! -- „Akkor nem vesznek fel!” No, ez csak növelte dacos ellenállásomat. Nem írtam alá. Azt akartam tudni, hogy felkészültségem megüti-e a kívánt mértéket?
Persze, valóban nem vettek fel. Mégis, ez a kis közjáték segített hozzá, hogy professzoraim segítségével egy pótfeltöltés kapcsán októberben felvételre behívtak -- egyetemi hallgató lettem! A többi már simán ment, már ami a tanulást illeti.

    A minisztériumban a kari DISZ- titkár javaslatára engem jelöltek ki szakaszparancsnoki beosztásra. A katonaság miatt azonban lett nagy huza-vona! Elképzelni sem tudták, hogy valaki a belépést nem írta alá. Persze a katonai tanszékre oktatásra sem jártam. Harapófogóba vettek, és végül természetesen nekem kellett beadni a derekam, pedig kérésem csak annyi volt, hogy az ÖNKÉNT szót hagyják el a lapról. Nekik viszont ez volt a legfontosabb!

   Közben vicc-lapba illő jelenetek játszódtak. Előadások szünetében az ELTE jogi kar jogi VIII. nagy előadótermében -- első, második évben is oda jártunk -- a padok tetején menekültem el a másik kijárathoz az éppen aláírási lapot szorongató ügyeletes agitátor elől. Persze, később már mindhárom kijáratnál álltak!

   Üres zárthelyi-lapokat adtam be -- mint mondtam, a tananyagról fogalmam sem volt. Ez persze csak utólag tűnhet valóban viccesnek. A tananyagot -- a lövészetet, mindent -- bepótoltam, és a többiekkel az elég kemény nyári gyakorlatot, a teljes gyalogsági felszerelésben végzett menet gyakorlatot, a katonai eskü tortúráját, az augusztus 20.-i díszőrséget fehér ünnepi rohamsisakban a 35 fokos hőségben és hasonló egyebeket is végigcsináltam.

   A tanulás valóban simán ment a nagyon is zajló körülmények ellenére, a kilencedik félévemet keresztbe vágó 1956 októberéig. Különös egybeesés, hogy az egyetemi éveim eleje és vége is zűrös fordulatokkal volt terhes. Érzékeltük a változásokat -- Sztálin halála, a Nagy-Imre kormány, majd a visszakeményedés jelei. A Petőfi-körről én semmit sem tudtam október 22.-ig. De körülöttem senki -- beleértve más karokat is. Utólagos értesülésem szerint csak a DISZ –vezetők, és párttitkárok tudták, akik a párt szervezettől kapták az értesüléseket és utasításokat. A DISZ- be nem kellett jelentkezni, a tagság automatikus volt, nem úgy, mint a leány-katonáknak ÖNKÉNT a hadseregbe.

   Eljártunk a DISZ. - gyűlésekre, elfoglaltuk magunkat „talált - elsüllyedt” játékokkal. Néha persze szavazni is kellett -- kit zárunk ki az egyetemről az ő előterjesztésük alapján.

   A Petőfi-körhöz nem volt semmi közünk. Petőfi nevét a reform- kommunisták sajátították ki, azért nem is fordítottunk különös figyelmet 22.-re, az egyetemünk aulájába szervezett gyűlésre.
Sokan közülünk nem is voltak ott. Én az ellenszenvemet félretéve, az annál erősebb kíváncsiságtól hajtva tévedtem oda. Azután persze a meglepetésektől, az örömtől felfűtve hallgattam végig. Éjfél után kerültem haza. Ilyen nevek, hogy Táncos, Rajner M., nem voltak előttem ismertek. Ha korábban értesülök Rajk László újratemetéséről, akkor sem mentem volna el. Ők abba a kategóriába tartoztak, akikkel én nem egy térfélen játszottam. Nem mellékesen a Műszaki Egyetemen keményen kellett tanulni, főleg azzal foglalkoztunk.

 

   Kedvesem, későbbi férjem csak 23.-án került elő. Háromnapos lakodalmon volt, s akkor értesülve az eseményekről elhatároztuk, együtt vonulunk a vegyészekkel -- ott volt Ő szintén végzős hallgató. Átláttuk ugyanis a helyzet veszélyességét és gondoltuk jobb lesz, ha együtt maradunk.

   Kedden 10 órától 15 óráig folyó huza-vona után /Piros belügyminiszter nem engedélyezte a tüntetést/ végre vonulhattunk a Bem térre. Elől a vegyészkar -- azaz mi -- közben a többi karok, majd legvégén a villamos kar, az enyéim. A megállapodás szerint a vonulás hang nélkül összekarolva zárt sorban történjen, hogy közénk senki ne keveredhessen.

    A Bem téri eseményeket sokan megírták. Ide elég annyi, hogy a munkából hazakerülő emberek a hírek hallatán egyre többen jöttek. Hangzavar, bekiabálások -- a téren levők egyre jobban örömmámorban úszó, lázongó forradalmi tömeggé alakultak. Soraink felbomlottak, mi persze ezt egyáltalán nem bántuk. A váratlan közös öröm ott egybeforrasztott mindenkit.

   Nagy Imre beszédét már nem hallottam -- elmentünk a közelben lakó nagynénihez vacsorázni. Hétfő dél óta nem ettünk. A vacsorát anyagi okokból eddig is többször kihagytam. A vacsora után a már kissé a felbojdult utcákon, a szokott autóbusszal még haza értünk a Ménesi útra. Kedvesem hazakísért, de hamarosan búcsúzott, hogy az ő kollégiumába, a Benczúr utcába hazakerüljön. (Ez is a hatalom előkészületeit bizonyította, hogy szeptember végén ide költöztették a várból a vegyészeket, a Ménesi útról is a vegyész lányokat, hogy a koncentráltabb szervezkedést nehezítsék.) A gyors elválás ugyanis azért történt, mert a Gellérthegy tetejéről lövéseket hallottunk. Ismertem, lőttem én is a teljes arzenállal (illetve golyószóróval már nem.)

A rádiónál akkor még nem dördült el fegyver. Ő igyekezett volna, de már nem ért haza, akkor már nem volt közlekedés .A “Sztálin-tetem” már boncolás után a körúton hevert . Kellő időben intézkedtek az elvtársak (vagy mégsem, késtek esetleg 3 évet?)

A rádió környékét is megjárta, és egy hétig nem tudtunk egymásról -- illetve vasárnapig. Akkor egy lánnyal kettesben – aki testvéréhez ment a ligetnél levő középiskolás kollégiumba -- átmentünk az orosz katonák által őrzött Szabadság hídon. Visszafelé már a párom kíséretében hármasban jöttünk. Ő utána héten a Bartók kollégiumban szállt meg . Egy rövid október végi délutánon, mindezt gyalog, a kijárási tilalommal sújtott Budapesten, még sport teljesítménynek is jelentős lehetett volna.

   Közben persze már fegyvereket hoztak a kollégiumba 14-16 éves kadét- iskolások kíséretében.

-- ”Hol készíthetünk lőállásokat?” -- kérdezték. Én: -- “Na itt sehol, vár titeket is haza aggódva a kedves mamátok!” Többször -- mint ötödéves, én is rendelkeztem, vagy beleszóltam, mivel az itt tartózkodó igazgató nőnk félelmében az alagsori gondnoki lakásba húzódott. Félt ő is, de főleg az ÁVH-s férjéért aggódott. Erre persze akkor derült fény.

   Elnagyolom; nem volt mit enni. Akinek hazai pótlás nem volt az ablak-közben -- nekem 4 napig semmi, akkor hoztak 10 deka 2 forintos kolbászt a menzáról. Azután lovas kocsival paraszt bácsi jött megpakolva zöldséggel. -- “Szegény kislányok éheznek”! Ezután gondnok nőnk segítségével főztünk. (Az Isteni Megváltó Leányai előző lakók itt egy konyhát is hagytak hátra).

  Kazánt is fűtöttem rövid ideig, mert a fűtőnk közlekedés híján nem tudott jönni.

   Egy gimnazista iskolatársam beszervezett, hogy ÁVH-s családnak -- ahol kis gyermek volt - élelmet vigyek a Vöröskeresztes csomagból. A megadott címre csak a bejárati ajtó előtt le kellett tenni a csomagot. Ezt a barátomat 1958-ban „hálából” börtönbe is juttatták, (4-5 évet ült). A Vöröskeresztes csomagok körül dolgoztam -- közben küldöttek jöttek a Széna térről. Egy szobatársam ilyenkor mindég odahívott:

-- „Gyere, itt vannak a Széna-téri elvtársak!” -- nagyon buzgólkodott. Későbbi értesülésem, hogy ő már decemberben MSZP-tagja lett és intézkedett, hogy ne fejezhessem be az egyetemet.

   Az ösztöndíjam megvonták, munkavállalásra csak az általuk kijelöltek vállalkozhattak. Ha dolgozni mentem volna, automatikusan kizárom magam az egyetemről.

Lefogyva 12 kilót, 7 hónap alatt szereztem meg végbizonyítványom. Márciusban az előző évben kieső 9.-ik félévet újra kezdtük. Világhíres Verebély professzorunk mondta: -- ”Vagy lövöldözünk, vagy mérnököket képzünk!” Nem engedett el bennünket hiányos ismeretekkel. Őt is elérte ereje teljében a hírhedt Kádár-rezsim -- kihúzták alóla a katedrát.

   Szóval, én nem gyártottam benzinből koktélt, nem zavartam haza egy orosz katonát sem, csak nagyon hétköznapi dolgokat műveltem -- de el sem hiszem, hogy ennyi minden belefért ebbe a mámoros, örömben töltött 12 napba!

   Két fontos eseményt nem hagyhatok ki. Szerdán, vagy csütörtök reggel megtudtuk, hogy győzött a forradalom! November elseje volt -- hétfőn ki-ki mehet dolgozni, vagy a tanulást folytatni!

   Örömmámorban úszó emberek árasztották el a Móricz Zs. körteret. Én is ott voltam, de örömömbe disszonáns élmény vegyült. Nem tudtam együtt nevetni sok másik emberrel, akik azon örvendeztek, hogy az ott levő egyetlen orosz tank csövén 8-10- éves gyerekek mászkáltak, és az ágyúcsőbe a felgyűlt háztartási szemetet tömködték bele. A tank a Fehérvári út mellett állt. Én inkább felháborodtam, értelmetlennek találtam -- hol vannak ezeknek a gyerekeknek a szülei? Arra gondoltam, hogy a tankban orosz, tadzsik, kirgiz? fiúk ülnek, akikért szintén aggódik az anyjuk és félnek. Nem önszántukból jöttek ide. Nem sokáig gondolkodhat-tam, egyetlen lövés hangja rázta meg az eget s földet. A tankból kilőtték a csövet eltorlaszoló szemetet.

   Ez volt az első, és egyetlen lövés a Körtéren egészen november 4.-én hajnali 5 óráig. Persze repeszdarabok röpültek, füst és szemét, és a közvetlen mellettem álló gépész lány repeszektől sérülten összeesett.

   Ekkor már mindenki futott amerre látott, én is fölfelé a Himfy utcán. Így alakul a történelem, a felelőtlenül játszó gyerekek biztosan forradalmi hőssé nyilvánították magukat, engem pedig 10 cm választott el attól, hogy kórházba kerülve én is primer alapon forradalmárrá léphettem volna elő, de én nem ilyen sorsra vagyok predesztinálva.

   Akkor nem tudtam azt sem, nem is tudhattam meg, csak évtizedek múlva (de akkor aztán első kézből egyenest Marián Istvántól), hogy talán azon órában Danner Jánost már szitává lőtték Marián helyett!

   Nekünk a tények bűnös elhallgatása miatt még maradt két boldog napunk.

   Ezalatt történt a másik fontos eset. Sorkatonákat küldtek ki, hogy a széthordott fegyvereket összegyűjtsék, elszállítsák. Ez a Ménesi úton az Ötvös-kollégiumot és a Műszaki Egyetem leánykollégiumát érintette. Közben előbb vissza kell térnem a forradalomról a későbbi gondolkodásomat meghatározó első lövésekre, amit 23.-án az esti órákban hallottam. Ezek aztán nap, mint nap ismétlődtek a Gellérthegy tetején, ahol egyetlen ÁVH-s, vagy ruszki katona sem volt fellelhető. Azért ide vonult naponta a forradalmár különítmény addig a napig, amíg a helyzet forrósodása okán Grosics Gyula a levonuló „hős” fiúk elé állt, hogy a lebukást kivédeni az ő pincéjébe rakják le a fegyvereket. Igazolásomra a Fekete Párduc iránti tiszteletemről biztosítva,olvassák el több erről szóló interjú-nyilatkozatát. Tehát ezeket a fegyvereket Ő szolgáltatta be.

   Engem 56-ban nem ez a körülmény befolyásolt, hanem a fegyverek átadásának történései. November 2-án vagy inkább 3.-án? hajnalban a bejárati kapu dörömböléshangjaira riadtam fel, és az utcán lövést is hallottam. Szobánk ablaka a kert felé néző lévén, egy emeletet le kellett mennem, hogy az utcára lássak. Magyar kiskatonák laposkúszásban másztak a kerítés kőlábazata mellett, mások az ajtónkat döngették -- nem sok kellett, hogy betörjék. E a nap volt életem legnagyobb félelemben megélt napja -- és ez is serkentett cselekvésre, ami gondolom, rám jellemző. Lementem a kapuhoz, a kiskatonákat biztosítottam, hogy azonnal intézkedem, ne rongálják meg a kaput. Lementem az alagsorba és visszajöttem a kulcsot hozó, reszkető igazgató nővel. A katonák kérdésére: -- „Van fegyver az épületben?” – „ Nincs.” -- volt igazgató nőnk válasza. Figyelmen kívül hagyva az ajtó mögött a társalgóban falhoz állított szép számú 48-mintájú karabélyokat. Világos lett, hogy hasonló jelenet játszódott le a másik kollégiumban, „van fegyver? nincs”, csakhogy cáfolatképpen utánuk lőttek a félelemben levő magyar kiskatonáknak a hős forradalmárok.

   A következő éjszaka már minden kétséget kizárt! Pontban hajnali ötkor ágyúzásra ébredtünk. A Körtér 2 sz. épületét aknázták. Reszketve gyűltünk össze a földszinten. A kertbe lövedékek csapódtak. Rendelkezett az igazgató nő, hogy a szomszéd kollégium védelmet nyújtó pincéjébe kell vonulnunk. No, én ezt nem akartam!

   A tűzszünetben párom átjött a Bartók-kollégiumból, és némi motyómat összeszedve a síri csendes Bartók Béla úton, és az egyáltalán nem csendes Gellért téren és Szabadság hídon át a nagynénihez mentünk a Vörösmarty utcába. A kritikus szakaszon, a hídon vastraverzek közé bújva hallgattuk az ágyúdörgést, a gellert kapó golyók víjjogását. Időnként a Kálvin téren levő több tankból lőtték a hidat. A Molnár utcában összeölelkezve lelket vertünk magunkba -- és mentünk tovább a dermedt csendbe burkolózó utcákon át. Mintha ember nem is lakott volna a városban. Erre tankok egyáltalán nem voltak. November negyedike volt az a nap, amelyikkel véget ért a kollégiumban a forradalmi napokhoz közvetlen kötődő időszak.

   Eddig a napig élesen külön tudom választani azokat a gondolatokat, amiket akkor gondoltam az eseményekkel kapcsolatban, több mindent már modulálhatott a később, főleg 1985-89 után szerzett információk tömege. Akkor gyűlöltem meg a Szabad Európa rádiót, az uszító, félrevezető tájékoztatást.

-- „Győrbe lövik a kórházat!” -- amelyik mellett a testvérem lakott két hetes gyermekével. Nem volt igaz, ott is csak megtorlás volt. --” Tartsatok ki, jön a segítség nyugatról!“ Én úgy gondoltam, hogy nem fognak rohanni, hogy Európa térképét átalakítsák 11 évre rá, amikor országunkat a békekötés keretében a szovjet oldalra kárhoztatták. Szuez csak másodlagos történet lehetett. Az első világháború lezárása is a magyarság kárára köttetett „béke”. Mint írtam, a szovjet katona is csak áldozat volt, az igazi ellenség a gyilkos, elnyomó szovjet rezsim, nálunk is a bulldog kutyaként mellettük buzgólkodó kommunista párt és ÁVH. A körtéri szovjet katonák a tér ellenkező oldalán lelték halálukat, mint későbbi felvételeken láthattam. Itt is kihangsúlyozom, hogy körtéri harcok nem voltak, csak provokációval kierőltetett ellenállás, egyben kegyetlen megtorlás, és megfélemlítés. Provokátor volt a katona, aki toborozta a gimnazista fiatalokat, és akit lehetett -- hogy minél több magyar essen áldozatul -- és még nem is tudhattunk a pufajkások által óvóhelyről kiráncigált férfiakról, fiakról, apákról, akiknek sírjánál kellene leróni a kegyeletünket addig, amíg sírjaikat még nem sikerült teljesen kigyomlálni a Farkasréti- temető felső hármas parcellájából!

   November 4.-ig a Széna téri ellenálló csoport is a hírhedt kommunisták bekísérését, összegyűjtését végezte, sokszor az ő védelmükre a meglincselés elkerülésére. Ismert pl. Marosán György esete, a Bécsből visszacsalogatott lány kálváriájából, hogy jöjjenek haza nyugodtan, semmi bántódásuk nem esik. Vele nem ez történt! A Terror Háza múzeumból az ő sorsa is megismerhető.

   Persze a fontos körülményt ne felejtsük, akkoriban azt gondoltuk, hogy méltó büntetésüket megkapják, de legalább a politikából, közéletből való eltávolításukat elérhetjük. Cáfolatként erre egy mai frappáns cinikus példa, hogy a 60. évfordulóra a média Vásárhelyi Miklóst idézi -- aki még halála után is szennyezheti a közéletet, pedig ágyban, párnák közt halt meg. Elég volt ahhoz annyi, hogy a tárgyalásán a kommunista gyónást alkalmazza, aminek mikéntjét szintén 2016-ban ismerhettem meg a néhai Kádár szájából, hogy az ő gyónásuk az önkritika gyakorlása. Hozzá még Kádár cinikus ábrázatát is nézhettem.

   A szakállt növesztett kérdés: mikor volt (lesz) elszámolás?

   Látszólag a Műszaki Egyetemhez nem tartozó 56-os eseményt idézek emlékembe, ami a Ménesi úti kollégiumhoz pedig fájdalmasan kötődő élmény. 60 év távlatából az azóta tudomásomra jutó tények az események összefüggéseit úgy világítja meg előttem, mint a különálló, értelmetlen cserépdarabkákból mozaikként összeálló kép.

   A történet: a kollégiumban a gondnoki lakásban élt egy család. A szegény paraszti családból származó apa a párt által kiemelt segítséggel agrár egyetemet végzett, és az egyetemi végzettség utáni gyakorló katona évét töltötte a dunaföldvári laktanyában. A forradalom napjaiban a parancsnokuk hazaküldött mindenkit az egyetemi századból -- így került az apa a Ménesi útra. Hoztal egy barátját, aki nem tudott tovább utazni saját családjához. A forradalom győzelmének tudatában szombaton visszautaztak mindketten Dunaföldvárra, hogy a pár nap múlva esedékes leszerelésükről le ne maradjanak. Nos, a laktanya két halálos áldozatai ők voltak.

   A parancsnok a családjával az óvó pincében volt. Ö szerintem az egyetlen helyes utat választotta, én javára írom. Tudhatta, vagy sejtette, hogy a történet a kommunista vezetők forgató könyve szerint alakul. Az ellenállásra nem kapott parancsot, azt pedig megakadályozta, hogy sok reményteljes fiatal, szovjet fegyverektől pusztuljon el. A cél pedig az volt! Elképzelése igazolódott, hogy a november negyediki támadás hajnali 5-kor ott is megindult, és csak ezt a kiürített szárnyat érintette. Így lett a fent említett 2 katona halálos áldozat. Keresztnevén említem, Imre az ablakhoz rohant, ahol egy akna kettészelte és testének felső része az emeletről az udvarra zuhant. Felesége nem nyugodott bele az eltűnésébe, ezért pár hét múlva Dunaföldvárra utazott, ahol azt mondták, nem tudnak róluk. Az én legjobb barátnőm kísérte el -- egy görög menekült, helyesebben egy görögországi macedón, aki mindvégig velünk tanult, és végzett. Az állomásra visszatérve egy ember odament hozzájuk, felvilágosította őket, hogy igenis, 2 embert temettek el innen a Sztalinvárosi temetőbe -- és megadta az ottani temető őrnek a címét. Az ő segítségével exhumálták a más néven eltemetett halottakat, akiben felismerte a férje holttestét. Biztosan tudták a nevüket, csak úgy gondolták, hogy ne a hadseregnek kelljen elszámolni a családdal a szeretteikről -- ezért nem a parancsnokot vádolom. Ennyit ért akkor egy élet.

   A temető őr pedig nagyobb kockázatot vállalt, mint egy szovjet tank kilövése, mégis megtette. Imrének két gyermeke volt, akkor 8 -10 éves Imre fia és Margit lánya. Remélem, Ők még élnek.

   November 4.-től 19.-ig a Vörösmarty utcában éltünk. A családnak mi szereztük be a kenyeret a Rottenbiller utcai péküzemből -- ha sikerült. Ha lőttek az utcában a sorba állókra is, akkor elszaladtunk, ki merre tudott, aztán megkerestük egymást, és visszamentünk. A Körút és az Aradi utca sarkán a lámpavason egy ávósnak mondott tetem lógott napokig -- de sokkal jobban felkavart, hogy a Vörösmarty utcában két kadétiskolás tetemét kellett átlépni -- olyanokét, akiket haza szerettem volna küldeni a mamához. Jól felismerhetők voltak a piros csíkos nadrágra húzott szilvakék melegítőről. Őket is szervezetten küldték a halálba. A borzalomnak is vannak fokozatai, ha bele is fásul az ember.

   A forradalom véres leverése, a kegyetlen megtorlás nagy káoszba torkollott. Közlekedés nem volt. A városba élelmet szállító autókkal próbáltunk sokan hazajutni, de az autókat egyre többször megtámadták, így utazókat például Tatabányánál lelőtték -- mindenkiben a rendszer ellenségét láttták. Ennek ellenére mégis minden nap sokan várakoztak a kínálkozó alkalomra a Kelenföldi Tejüzemben. Nekünk is csak baráti kapcsolat révén, november 19.-én sikerült a hazautazás a tejeskannák tetején gubbasztva. Majdnem megfagytunk a nyári öltözékben -- mivel november elejéig nyári hőség volt, téli ruhatárunk még nem volt a szállóban, akkor pedig már nagyon hideg volt.

   Azokban a hetekben nyílt vándorlás indult meg a nyugati határ felé. A győri vasút állomáson néha elhangzott a -- „Beszállás Bécs felé!”-- közlemény. Egyik híressé vált átkelőhely például a Pinka folyó lett. Ez a rövid időszak sem volt természetesen kockázat nélküli. Sok fiatal elvérzett a határon akkor is aknáktól, a határőrök fegyverétől -- az élve visszatérítés is súlyos következményekkel járt.

   A nyugatra menés ugyan megfordult a fejünkben, de mindketten megegyeztünk abban, hogy fő célunk az egyetem befejezése. Minden esetre december 6.-án már visszajöttem a kollégiumba tájékozódni a folytatásról. A fegyverek eltűntek, új igazgató nő volt, a körtéri háborús nyomokat nagyjából eltakarították. Akkor még nem számoltam a már említett fordulattal, hogy az MSZP-be tömörült fura urak nekem más sorsot szántak. Ezt sem egyenes úton tudtam meg, csak a körülöttem történtekből variálva. Az ilyen embereknek nem a nyílt sisakkal való szembenézés az ismérvük. Tehát ösztöndíjam nincs, pénz nélkül kell átvészelnem ezt az időszakot!  Hogy hogyan, az egy külön regény lenne.

   Szüleimnek ezt meg sem mondtam -- nekik pénzük egyáltalán nem volt -- otthon még négy kiskorú testvéremet is el kellett látniuk. Ellátni abból, amit kifosztva, keservesen, igavonó állat nélküli gazdaságban termeltek, és amit abból a rekvirálók meghagytak

   A nyári szünetekben én is a földeken dolgoztam, hogy többet tudjanak elvinni apámtól a Vörös Csepel munkásai részére.  Orvosi ellátásra sem voltak jogosultak, és súlyos betegségbe eső testvérem gyógyítását is teljes költségen kellett megfizetni orvossal, kórházi költséggel együtt.

   Ezekből is következtethető, hogy én Kádárnak egyszer sem tapsoltam. A legpiszkosabb munkát ő végezte el már 1948-ban is, és persze a forradalom után szintén. 1957-ben már nem is tapsolhattam volna, mert közveszélyes gyülekezéstől tartva hármasban ki sem léphettünk a szállóból -- akár csak az egyetemre mentünk, akkor is. A márciusi napokban rendőri kísérettel mehettünk a Bartók Béla út közepéig, ott  vegyülhettünk csak el a járókelőkkel -- ezen jót szórakoztunk.

   Júliusban végre megszereztem a végbizonyítványt. Augusztusban dolgoztam már, kiléptem az Életbe!

   Az írásomban esetleg ellentmondásnak látszó ellentétet itt szeretnék feloldani, hogy nem voltak harcok, csak megtorlás. Az egyik oldalról, bár a véres, embertelen diktatúra indokolta volna az elszabadult indulatokat, ez egy nép tiszta szabadságharca volt az elnyomás ellen lázadva. Másik oldalról pedig fékevesztett, kegyetlen megtorlás, elrettentésül a hasonló ellenállások gondolata ellen is. Azért is kellett minél több véráldozat, mert ebbe a megzavart hatalomnak a Sztálin halála utáni belső harcok okozta félelme is vegyült. Meg kell állapítani, hogy a sokszor föltett kérdésre: --„ Akkor féltünk”? azt kell válaszolni: -- “Nem!” Pedig minden okunk meglett volna rá. Szerintem ez jellemző – egy sanyargatott nép az idő által spontán megérlelt ellenálláskor már nem mérlegel. Mi nem a szocializmust akartuk megjavítani, emberarcúvá tenni, az lehetetlen! Ennek sem mérlegeltük a realitását. Azt a reform-kommunisták tűzték ki célként, akik azt is képzelték, hogy ők maguk semlegesítik, majd vezénylik le a forradalmat. Ebben sikerrel is jártak, de túl sok vér árán, ami hosszú távon ellenük is fordult. Nem lehet a forradalom hőse, mártírja sem a 301- es parcella fő helyén nyugvó Angyal István, aki hiába várta, hogy Kádár elvtársa majd igazolja és kimenti. Kádár akkori hazugságába, hogy nem lesz megtorlás -- ebbe nem illett Angyal felmentése. Kínossá válva, legelőször őt kellett eltenni láb alól.

   Nem lehet a forradalom hőse Maléter sem, aki végig tárgyalt a szovjet partnerekkel a kilátásba helyezett bársonyszék reményében. A piszkos munkát elvégzőket, a kompromittálást elkerülendő nem szokták jutalmazni soha a történelemben. A 301- es dísz-parcella majd minden tagját külön kellene elemezni ily módon.

   Én Nagy Imrét emelem föléjük, mert őt zavarodott félelmükben könyörögték be a parlamentbe és a feladathoz némileg felnőtt -- az ítéletre pedig kijelentette, hogyő véreskezű gyilkosoktól nem kér kegyelmet. Kivégzése után aztán kényelmes is volt rátolni elvtársainak a közös bűneiket. A legerőszakosabb TSZ- szervezést 1960- ban Kádár végezte. Apám esete erre nekem személyes bizonyíték.

   Az igazi hősök az egyszerű, esetleg névtelen emberek, még ha fiatal kora miatt nem is tudta mérlegelni a helyzetet -- ezt elismerem. Bár a forradalom hősei nem is lehetnek azok a szovjet kiskatonák, akik a Körtéren lelték halálukat, de gyűlölt ellenségek sem, ők áldozatai a nagyon is gyűlölt rendszernek, hogy indokoljam a Körtéren átélt érzéseimet.

   Visszatérek arra, hogy kiléptem az Életbe, első munkahelyemre. Főnököm nagyon jó benyomást tett rám. Dicsért, hogy jó felkészültségű vagyok, bíztatott, így hamar belerázódtam a munkába.

KISZ-be soha sem léptem be, erre soha nem kapacitáltak. Itt is volt Párt, KISZ, de talán nem volt

domináló.

Második munkahelyemre népgazdasági érdekkel indokolt miniszteri áthelyezéssel kerültem a színvonal emelésére. Az áthelyezés időpontja 1962 május 1. Kikötés: fellebbezési jogom elvileg van, de a munkahelyet akkor is köteles vagyok elfoglalni. Ennek a cégnek a profilja építő ipari tervezés. Az első vállalatom magas szintű gépész, villamos tervezést végzett.

 

Feladatomban a változás, tudásom, gyakorlatom alapján problémát nem jelenthetett, bár itt a szakmámhoz értő főnököm valóban nem volt, akire számíthattam volna. Rövid körültekintés után elég volt, hogy lássam a különbséget az előző munkahelyemhez viszonyítva. A vállalatnak sokrétű civil beruházás mellett kötelezően ki kellett szolgálni a katonai testületek igényét – Honvédelmi Minisztérium, Belügyi Min., Igazságügy, és még csemegének Munkásőrség, Párt. Az is beszédes, hogy kik voltak a kollégáim! A háború után börtönben, úgynevezett KÖMÜ. - táborban dolgozó kiváló mérnökök, a háború előtti korból -- vagy későbbi szabotázs miatti elítéltek -- régi katonatisztek. Ebből alakult az a vállalat, amibe én 1962-ben bekerültem. Voltak ott persze sokan mások már a fiatalabb korosztályból, természetesen kellő számban és beosztásban a rendszer hű kiszolgálói is.

Ez a fejezet azért fontos a pályámból, az írásom fő mondanivalójához is szorosan kapcsolódva, mert

iskolapéldaként szolgálhatna a kádári gulyáskommunizmus működésének elemzésére, hogy kié a levesből a sűrűje, és kié a megbuggyant leve. A felsorolt beruházások -- ide vehető még a Víz-lépcső, a Világkiállítás

-- kiválóan működtek az ellenőrizetlenül kiszivattyúzható pénzeszközök felhalmozására, villákra, nyaralókra, magán vállalatokra. A nyugatabbra már 200 éve lezajlott tőke újra-felhalmozás mintájára alakult világ hozzánk késve érkezett, de ”dicső” elitjeink derekasan kihasználták a lehetőséget. Az elején még a média sem zavarhatott bele. Itt éltem meg a cégem felszámolását, ami egybeesett a szocialista Magyarország végnapjaival is. Ez az időszak nem volt veszélytelen és a módszerek fenyegetettségében néha nem sokban különböztek a legsötétebb Rákosi - Kádári világ módszereitől.

 

Visszatérve itteni pályám elejére, beavattak a Szigorúan Bizalmas ügykezelés rejtelmeibe -- remélve, hogy nyugati országba nem óhajtok utazni -- sok instrukciót nem adtak. Azon elgondolkoztam , hogy a Pártba, de a KISZ-be való belépést sem említették soha. Erre világos választ kaptam később, amikor szembesültem a káder lapommal, amelyben hivatkozással 1956-os múltamra -- lakonikus rövidséggel -- „megmételyezett” jelzővel illettek. Nem tudom, hogy javukra írjam-e, vagy fordítva: a jó szakemberek munkáját felhasználták, talán el is ismerték, persze nem díjazásban -- de hagytak dolgozni. Én pedig a munkámra koncentrálva, a kiváló kollegákra támaszkodva, a zavaró dolgokat kellően tudtam hárítani, ha abból volt is bőven.

 

A szelídített Kádári évekre nagyon is borús fellegeket sodortak az őszi szelek október utolsó heteire. Töredelmesen bevallom, hogy a munka mellett nem is figyeltünk volna az évfordulókra, de volt, ami még jobban ráirányította. A rendőrség lezárta a fénymásolókat, sokszorosítókat, néha még az egész épületet is. Egyszer az egyetemista fiam pár perccel előbb lépett ki, és a magyarázat nem lett volna egyszerű, hogy mit keresett itt? A kézenfekvő valós érvek nem hatottak volna.

 

A 30.-ik évforduló körül sokan túlóráztunk nagyon késői órákba nyúlva, és íme, terepszínű katonai egyenruhában megjelent Miklós vállán átvetett fegyverrel,l szigorúan körüljárva a műtermet.

Korábban nekem a munkám során túrataxi sofőrjeként volt ismert -- közben vállalati kollégám lett, --

és már suttogták, hogy ifjan kápó volt a recski intézményben. A kalacsnyikovot is ismertem már, felismertem a logoját a göngyölegen, a horvátországi háború TV híradójában, TKV, (Technika Külker Vállalat), amit Budapestről szovjet katonai cég importált. Kiállítási helyet kellett létesíteni importálható fegyverek részére.

 

Börtönöket terveztünk a nép vizionált ellenségeinek. Kivitelezői felvonulás céljából kellett létesíteni egy kaput, ami a kis-fogház udvarán egy obeliszknek ütközött. Sallai mártírhalála helyének állított emléket.—„ Mi legyen ezzel?” A parancsnok egyszerű válasza: -- „Elbontjuk, mert innen már esetleg másról, például Nagy Imréről szól majd a megemlékezés.” Nagy Imre, és sok - sok ártatlan áldozat bitófája helyén álltunk -- történt 1987-ben. Hát ilyenformán zajlott az élet a 80-as években.

 

A rendszerváltásról, inkább mondanám, a rendszer összeomlásáról szállingóztak hírek, de a Kossuth rádióban eddig is kedvelt , ám egyre hallgatottabbá vált 168 óra műsorában koncentrálódtak. Ennek a hallgatását nem lehetett elmulasztani. Itt azokat az adásokat idézem, amelyek a Műszaki Egyetemre vonatkoznak, konkrétan Marián Istvánra. Ő 1956-ban a műszaki egyetemi forradalmi ezredparancsnokaként került a köztudatba. Pár évet börtönben ült, és 89-ben a változások hírére ebben a szerepben újból a porondra lépett -- mint mondom, a 168 óra adásaiban, később aztán az egyetemen. Büszkén elmondta, hogy a forradalom napjaiban ő Maléter miniszterrel működött együtt, vele napi kapcsolatban állt, utasításait követte. Amikor november elsején nem találta a helyén, azonnal tudta, hogy ez rossz jel, ezért elhagyta a műegyetemi főhadiszállását, és hazament.

Azt is elmondta a riporter firtatására, hogy őt is azonnali raportra rendelték a parlamentbe, de rossz érzésének engedve a saját autójába maga helyett Danner Jánost ültette, hogy helyettesként menjen a parlamenti tárgyalásra. Ahogy a kocsi kikanyarodott az egyetem udvaráról, több mesterlövész a dunai mellvédről szitává lőtte az autót, benne Danner Jánossal.

Marián több adásban is szerepelt, válaszként például egy szegedi lány kérdésére, (Danner szegedi fiú volt) -- újból tüzetesen elmondta az esetet. Én írtam erre a riportra a rádióba, nagyszerű lenne, ha ezt a hanganyagot megőrizték volna. Abba sok között az is volt, hogy ő zsidó, de kénytelen volt nevet változtatni --olyan nagy volt az antiszemitizmus. Én biztattam, ha a nevét becsületben hagyta, nyugodtan vegye vissza, de talán nem tudta melyiket, mert ügynökként több neve is volt. Állítólag az orosz levéltárban már hozzáférhető, én nem győződhettem meg erről.

 

Elseje után még elment a vári kollégiumba, fegyverekkel fölszerelve akarta elvinni a reptérre a még ott levő egyetemistákat kötelékben, hogy felvegyék a harcot a ruszkik ellen. Többen az ablakon kiugorva menekültek el.

 

Ugyanebből az adásból ismert tény, hogy a műegyetem forradalmi zászlóját elvitte magával.

Valamelyik rektor kérdezte, hogy vajon a zászlónak mi lett a sorsa? Hát ez! A műsor pedig arrólszólt, hogy Ausztráliából hazajött lány hozta magával ezt a zászlót, ami miatt elmondása szerint sokszor ott is veszélyes helyzetbe került, el akarták tőle venni. Múzeumnak akarta felajánlani, talán ott megtalálható. A kérdésre, hogy került hozzá, elmondta, hogy Marián István a nagybátyja, tőle kapta 56-ban az akkor 13 éves lány.

 

Én miatta visszautasítottam az 56-os emlékérmet, ő ne tűzze a mellemre! Ezért 1991-ben fasisztának nevezett az aulában egy frissen kitűntetett, aki végig egy nagy szolgáltató cégnél az MSZMP párttitkára volt. Ezt betetőzte még az 50. évforduló, amikor a rektor csürhének minősítve kizárt az egyetem épületéből a Duna-partra, mint az első éves egyetemista koromban, 1989-ben.

Megírtam ugyan neki, hogy mesterlövészek azért remélem, nem lesznek felsorakoztatva.

 

Én a magam módján tisztán akarom megőrizni ennek a szabadságharcnak a csodálatos emlékét, és mindenki tegye azt a megérdemelt kitűntetéssel, vagy anélkül, és nyomatékát is szeretném adni ezzel az írással. Fogadja az olvasója olyan jósszándékkal, ahogyan íródott.

 

Budapest, 2016. 10. 17. dr. Nagyné Kondics Erzsébet

                                                                                                                                          

 

Szabadulás a Gyűjtőfogházból

                                             Tíz politikai elítélt emlékezése

   Fehér foltok. A szabadulás órája a gyűjtőben címmel jelent meg az alábbi cikk az Új Magyarország 1991. október 22-i számában.

   Az 1956-os forradalom és szabadságharc fehér foltjai közé tartozik a foglyok kiszabadítása a börtönökből. Néhány általános információn túl ugyanis keveset tudunk a konkrétumokról. Mi történt például a Gyűjtőfogházban, ahol nagyon sok politikai elítélt szenvedett? A Kozma utca 13-ban most előkerült dokumentumok közül egy rövid részlet rávilágít arra, hogyan szervezték meg a felkelők az elítéltek kiszabadítását a Budapesti Országos Börtönből.
   „1956. október 30.-án Újpesten olyan hírek terjedtek el, hogy a Kozma utcai börtönt megszállták az ávósok, és az elfogott felkelőket ki akarják végezni. Péterfi Miklós erre a hírre azt javasolta Kósa Pálnak (1959 augusztus 5-én vitték a bitó alá - A szerk ), hogy ő megszervez egy akciót, és megakadályozza a kivégzést. Kósa Pál örömmel vette és helyeselte a kezdeményezést és meg is bízta Péterfit az akció lebonyolításával.
Október 31-én Péterfi Miklós kiment a forradalom mellé állt folyamőrlaktanyába, ahol egy folyamőr, egy utász, és egy páncélos tiszt segítségével matrózokat, továbbá a laktanyában állomásozó utászokat és a rétsági páncélosokat szervezte be az akcióhoz.
    Ezen kívül még szerzett három tankot. A katonák először százan-száztízen voltak, de hamarosan csatlakozott még hozzájuk néhány fegyveres nemzetőr, úgyhogy hozzávetőlegesen százötvenen indultak ki a Gyűjtőházba.
Előzőleg Péterfi felvette a kapcsolatot a X. kerületi nemzetőrséggel is, akik szintén kivonultak.
A támadásra október 31-éről november l-jére virradó éjszaka került sor. Péterfi először a tisztekkel együtt helyszíni szemlét tartott, majd a megbeszélt terv szerint a fegyvereseket elhelyezte a börtön körül.
   A Gyűjtő főkapujához két harckocsit állítottak és az ágyúkat az épület felé irányították. Ezt követően Péterfi fehér zászlóval, a tisztek és a fegyveresek kíséretével bevonult a börtönbe. Bakondí Lajos alezredest, a Gyűjtő megbízott parancsnokát keresték. Álmából ébresztették fel, majd követelték tőle a politikaiak szabadon bocsátását, a kivégzések leállítását.
   Bakondi közölte velük, hogy a Legfőbb Ügyészség küldöttei már megkezdték a foglyok felülvizsgálatát és folyamatban van az elbocsátásuk. Elmondta a felkelőknek a parancsnok azt is, hogy tudomása szerint a börtön területén nem tartózkodnak ávéhások, legfeljebb AVH-s sorkatonák őrként teljesítenek szolgálatot. Kijelentette: a Péterfiék által terjesztett hír nem felel meg a valóságnak, a forradalom során eladdig senkit nem szállítottak be a Gyűjtőbe, és nem is szándékoznak kivégezni.
   A parancsnok tagadta, hogy politikai foglyokat tartanának fogva az épületben és váltig azt bizonygatta: az elítéltek többsége háborús és népellenes bűnös. Rajtuk kívül természetesen köztörvényes bűnözőket is őriznek.
   Péterfi ezt követően Bakondi alezredes tudomására hozta, hogy amennyiben ő maga és felkelő társai 20 percen belül nem hagyják el az épületet a megállapodás értelmében, a különböző nehéz- és könnyűfegyverekkel megkezdik a börtön ostromát. Péterfi joggal követelte a parancsnoktól: mutassa meg neki a fogva tartottakat, mert elképzelhetetlen. hogy nincsenek a Gyűjtőben politikaiak!
   Ezután bementek a Csillagbörtönbe, és több cellát kinyitottak. A felkelők aziránt érdeklődtek az elítéltektől, hogy a börtön személyi állományának tagjai közül kik bántak keményen velük. A neveket felírták majd kérték, hogy mutassák meg hol tartózkodnak a börtönön belül.
   A szóban forgó tiszteket is álmukban sikerült meglepniük. Két szobából is kirángatták őket a folyosóra és közölték velük, hogy átadják őket az Újpesti Forradalmi Bizottságnak.
   Amíg Péterfi és társai az elhárító tisztek megbilincselésével voltak elfoglalva, az épületbe betóduló felkelők fegyverrel kényszerítették az őröket a cellák kinyitására.
   Eljött tehát a szabadulás órája, amikor Péterfinek tudomására jutott, hogy a foglyokat kiengedték. Arra akarta rábírni az elítélteket, menjenek vissza a zárkáikba, hiszen egy-két napon belül úgyis sor kerül a szabályszerű kiszabadulásukra. Ez azonban nem sikerült. (...)
   Röviddel később Péterfi több őrt letartóztatott és felemelt kezekkel a falhoz állíttatott, majd elrendelte, hogy a Gyűjtő bejárata elé vigyék ki őket.  A letartóztatottak között volt Karácsonyi Tibor is, akit megmotoztak és kivittek az udvarra. A felkelők a – haragjukban - agyon akarták lőni, elvették tőle a párttagsági könyvét és a zsebében lévő, sapkájáról levett vörös csillagot. Karácsonyit aztán a X. kerületi nemzetőrök vezették be a kapitányságra, ahonnan több társával együtt november 4-én, az oroszok visszajövetele során kiszabadult."
   1958. június 16. - Karácsonyi Tibor volt Nagy Imréék egyik hóhéra.
   A cikket és a szabadulás részleteit firtató kérdéseket kilenc akkori rabtársának küldte el nemrég Luka László Genfből, ”a tisztán-emlékezés érdekében". Ö maga is válaszol a körinterjúban.
   A megkérdezettek: Arató László mérnök, Bogner Ferenc mérnök, Darvas Iván színművész, Esztergár Pál mérnök, Gorka Pál építészmérnök, Juhász László dr. közgazdász, Kosztolányi Károly dr. vegyészmémök, Luka László dr. orvos ideggyógyász, Mohos Endre dr. orvos ideggyógyász, Perjésy Ildikó banktisztviselő.
   1966-ban jelent meg német nyelven.”Der ungarische Volksaufstand ín Augenzeugen
berichten" (A magyar népfelkelés szemtanúk beszámolójában) Gosztony Péter könyve. Ez a 400 oldalas munka az elsők egyike e témáról. Több oldalán olvashatni a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadításáról. Hogyan emlékeznek azok, akik akkor a rácsok mögött ültek s azok, akik kiszabadították őket? Mit tudtak meg a rabok 1956. október 23-án a városban történő eseményekről?
   Gorka Pál: Váratlanul és számunkra indokolatlanul megszűnt a viszonylagos kényelem aznap délután, amikor az őrség félbeszakította a munkánk és minket liba-sorban átparancsolt a bal-csillag közepébe. Tudtunk bizonyos politikai zajlásról a kommunista párton belül. A kevésbé veszélyes politikai rabok közül sokan már szabadultak, de így is érthetetlen volt, hogy miért kell a nagy becsben tartott termelő munkát - amit mi úgy mondtunk: maximenko bérért minimenkó munkát - megszakítani.
   Juhász László: A fegyőröknél összetartást rendeltek el, így a 23-án szolgáló fegyőrök nem mehettek haza váltáskor. Én a letéti raktárban dolgoztam másodmagammal. A munkáltató őr már nem vitt ki oda. Ettől kezdve meleg ételt sem kaptunk és az ételt hozó rabok mögött két fegyőr állt, nehogy szót váltsunk.
   Bogner Ferenc: 24-én nem vittek át dolgozni bennünket a bal-csillagból. Nem tudtuk, miért, de nyugodtan vártunk. Lassan több meglepő változást tapasztaltunk. Kaptunk cigarettát és az őrök barátságosabbak voltak, de nem sokat mondtak. Észrevettük, hogy levették sapkájukról a vörös csillagot. Valamelyikünk megkérdezte az egyiket: - „Mi van törzs úr, ugrott a vörös csillag?"
   Történt-e valami feltűnést keltő a börtön körül?
   Juhász: Október 24-én hallottunk fegyverropogást. 25-én a „gólyában" álló őr jelentette a belső őrjárat parancsnokának, hogy szovjet csapatok vették körül a börtönt s a Maglódi úton több páncélos és lőszerszállító kocsi áll.   A börtönmorzén, azaz a fűtőcsöveken ekkor jelezték, hogy Budapesten harcok folynak. 27-én vagy 28-án magyar tüzérség vette körül az oroszokat.
29-én ultimátumokat adtak át az oroszoknak az elvonulásra. Ekkor jelentek meg a fegyőrök az élelmiszerosztásnál - nemzeti színű karszalaggal.
   Luka László: Az ávósok sapkájukon a kék sávot is nemzeti színű szalaggal takarták le.
Gorka: Az éjszaka még csendben telt el, de 24-én reggel nem volt ébresztő, késve adták be a reggeli kávét és késett az ebéd is. Az egész börtönben némaság és csend uralkodott, senkit sem engedtek ki a zárkákból, még a bizalmat élvező házi munkásokat sem. Rákövetkező nap reggel megélénkült a városból felénk szűrődő zaj, nehéz fegyverek ropogása, sőt tüzérségi kilövések és becsapódások hallatszottak. A szokásos tilalom ellenére felmásztunk a magas ablakokhoz és az alatta sétáló őrt megkérdeztük, hogy mi ez a lövöldözés? Azt válaszolta, hogy hadgyakorlat van. Amire mi rávágtuk, hogy elég éles hadgyakorlat lehet, hiszen halljuk a becsapódásokat is, amit vaktöltény nem okozhat. Erre ő vállat vont:
- ”Majd úgyis megtudják."
   Luka: Talán az 5.-ik nap lehetett, amikor elrepült a börtön felett - nyilván leszállni készült - egy svájci repülőgép. A farkán ott volt a svájci kereszt. Ez a sosem látott rendkívüli kép igencsak felhangolta a lelkiállapotunkat.
   S mi lett a szokatlan elszigeteltség vége?
   Gorka: Október 30-án végre kinyílt az ajtó és jöttek a borbélyok borotválni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egyenruhás őr nyitott ajtót. Ezek után már izgatott társalgással telt az éjszaka. Így érkezett el okt. 31.-e.
   Luka: Ez a borotválás az éjszaka közepén történt, mindenki aludt, síri csend közepette egyesével hívták ki a zárkából a rabokat borotválkozáshoz, és nem a zárka előtt történt, mint szokásos volt, hanem a csillagközépen, ahonnan a börtön mindhárom szárnyát figyelni lehetett. Oda súgtam a felülvigyázó őrmesternek borotválkozás közben a kérdést: - „Mi történt, őrmester úr?” (a raboknak nem volt joguk elvtársként szólítani a fegyőrüket). Az őrmester először körülnézett, majd közel hajolva azt felelte: -„Örüljön, hogy bent van". Ezzel a felelettel mentem vissza a zárkába, még mindig nem sejtve semmit a győztes forradalomról. Másnap ugyanaz az izoláltság - megkettőzött őrség - vigyázott ránk. Sem séta, sem munka, sem meleg étel, a rabszakácsok is a zárkában ültek.
 
   Végül is mi hozta a változást?
   Kosztolányi Károly: Október 31-én reggel egy heti hallgatás után, újra
kongott a temető harangja. Tehát újra temetnek, ami azt jelentette, hogy megindult az élet odakint. A harci zaj már egy napja elült, úgy látszott, nyugodtabb lett a helyzet. Váratlanul felhangzik egy harsány kiáltás: - „Éljen a szabad Magyar- ország, éljen Mindszenty hercegprímás!" Valaki elkezdte énekelni Himnuszt, és pillanatok alatt ezernyi visszhang felelt rá a zárkák ablakaiból.
   Esztergár Pál: Október 31-én a Gyűjtőbe bejött Darvas Iván, mert ki akarta szabadítani bátyját, Attilát, akivel együtt dolgoztam a mérnöki irodán.
   Gorka: Darvas Ivánnal. a neves színésszel együtt jött egy forradalmi ügyész és egy fiatal barna bőrű fekete hajú diák a Szabad Magyar Diákszövetség képviseletében.

   Hogyan került sor Darvas Attila kiszabadítására?
   Darvas Iván: Október 28-án becsengetett hozzám Attkáry Arisztid: - „Hol van Attila?” - volt az első kérdése. – „Te kérdezed? Hát nem együtt voltatok?” Kiderült, pár héttel ezelőtt szétválasztották őket. Ö a váci börtönbe került, a bátyám meg ott maradt a Gyűjtőfogházban. A. A.-ék - mivel tapasztalták, hogy a fegyőrök és ávósok 27-én az éj leple alatt egész egyszerűen leléptek - fogták magukat és saját maguk vették kezükbe a sorsukat. Önerőből szétverték a zárkákat és kitörtek. A. A. miután némileg rendbe szedte magát, kérésemre hajlandónak mutatkozott, hogy- 30-án délelőtt - elkísérjen a Gyűjtőfogházhoz. Megérkezésünk után ott, a zárt főkapunál némi tanácstalan toporgás után végül is rászántam magam, hogy becsengessek. Egy ijedt fiatalember arca jelent meg egy kis kémle-lőlyukban. Bemutatkoztam (némi súlyt kívánva adni nevemnek, hozzá-fűztem: a Madách Színház Forradalmi Bizottság tagjával áll szemben, s közöltem halaszthatatlanul fontos ügyben a börtönparancs-nokkal szeretnék szót érteni. A fiatalember szó nélkül rám csapta a kis nézőke ajtaját, és nyomtalanul eltűnt. Kisvártatva azonban nyílt az ajtó, s legnagyobb meglepetésemre csakugyan ott állt előttem a Gyűjtőfogház börtönparancsnoka, bizonyos Bakondi alezredes. Bemutatkoztam, s előadtam jövetelem célját:
- „Itt áll mellettem A.A. egy politikai ügy elsőrendű elítéltje, akit tegnapelőtt engedtek el a váci börtönből” - enyhítettem valamit a rideg tényeken. – „ Ugyan annak az ügynek másodrendű vádlottja, történetesen a testvérbátyám, meg továbbra is itt ül önöknél. Azért jöttem, hogy arra kérjem, szíveskedjék őt is haladék-talanul szabadlábra helyezni. Bakondi alezredesről lerítt, hogy már napok óta alig alhatott, hogy elege van az egészből, legszívesebben tán – úgy, ahogy van -
ő is sorsára hagyná az egész intézetet, csak épp nem viszi rá a lelke. Nem is rejtette véka alá: - „A legszívesebben mindenkit hazaengedne” – mondta, de valami rendnek azért muszáj lennie.
Ha hozok neki a felettes hatóságától olyan értelmű írásbeli utasítást, hogy en-gedje el a Rákosi rezsimben elkövetett politikai bűncselekményekért elítélteket, semmi akadálya nem lesz annak, hogy A.A.-hoz hasonlóan a testvérem is szabadlábra kerüljön. Kérdésemre, vajon mi is az a bizonyos felettes hatóság, megnevezte a Legfelsőbb Ügyészséget, megmondta a pontos címet s azt is hozzáfűzte még, ne sokat vacakoljak, lehetőleg szedjem ám a lábam, mert itt bizony percről percre élesedik a helyzet, bármelyik pillanatban kirobbanhat a nyílt lázadás, s neki akkor nem igen marad más hátra, minthogy lövessen. – „Sok szerencsét!” - fűzte még hozzá rekedten az álmosságtól és fáradtságtól, majd nyikorogva, recsegve bezárult mögötte a nehéz vasajtó”.

  Nehéz volt-e meggyőzni az ügyészséget?
   Darvas: Mint az ország valamennyi fontosabb közintézményénél, magától értetődően a Legfelsőbb Ügyészségen is működött már forradalmi bizottság, illetve nem is bizottság, hanem pontosabban: Forradalmi Bizottmány. Erre a különbségre - enyhén rosszalló hangsúllyal - nyomatékosan felhívta a figyelmemet a Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Bizottmányának a tagja, bizonyos dr. Kovács ügyész, aki- amint hírét vette a Gyűjtőfogházból még nem szabadultak ki a politikai foglyok - felháborodásában alig jutott szóhoz, mindenesetre átölelt, eközben többször is drága magyar testvérének szólított, s azon nyomban hathatós intézkedéseket ígért.
Úgy ítéltem meg hát, a „bizottság-bizottmány" ügyében elkövetett hibám mégsem lehetett olyan súlyú, hogy eleve eljátszottam volna a forradalmi ügyész jóindula-tát, s nagyjából talán sínen vagyok. Csakugyan, Kovács dr. kisvártatva megjelent egy frissen gépelt nyílt paranccsal, amelynek értelmében megparancsolja nekem, a Madách Színház Forradalmi Bizottmánya tagjának, hogy haladéktalanul keressem fel a Gyűjtőfogház parancsnokságát, alakítsak ott egy öttagú bizottságot (tagjai legyenek) l: a Gyűjtőfogház parancsnoka Bakondi alezredes. 2: fent nevezett Darvas Iván, Madách Színház Forradalmi Bizottmányi tag. 3: egy mellém adott páncélos százados (nevét elfelejtettem), valamint 4 és 5: egy-egy ugyancsak a helyszínen lézengő fiatal joghallgató egyetemista, mely bizottság feladatául tűzi ki, hogy a Rákosi- rezsim ideje alatt elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőit haladéktalanul helyezze szabadlábra. Pont. Aláírás: dr. Kovács István Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Bizottmányi tag. – dátum, pecsét.
„Hurrá! Éljen a Bizottmány!” - lelkendeztem magamban.

   Hogyan kísérték Önt a Gyűjtőfogházhoz és akadályozta-e a börtönparancsnok a bátyja kiszabadítását?
   Darvas: A páncélos százados katonai dzsipjén csakhamar visszaérkeztünk a bör-tönhöz. A börtönparancsnok szívéről - a nyílt parancs láttán - láthatóan mázsás kő esett le, s attól kezdve csakugyan minden ment, mint a karikacsapás. Talán mindössze pillanatokig tartó zavart okozott, hogy amikor Bakondi alezredes kiadta a tanácstalanul tébláboló fegyőröknek a parancsot: - „Hát akkor kezdjük a Bal- Csillagban. Végigmegyünk az egyen, kettőn, hármon, majd ugyanúgy a Jobb Csil-lagban, utána meg a Kisfogház”. Közbeszóltam: - „Egy pillanat! Még ne!” - vissza-emlékeztem iskolás gyermekkoromra, feleltetéskor mekkora stresszben ültek ott hosszú negyedórákon keresztül a padban Weigert, Ritter, Zacharias nevű osztály-társaim, míg én a nevem D kezdőbetűjének köszönhetően rögtön az elsők között es-tem át a kínos procedúrán. Nem lévén (legalább is akkor még) semmiféle helyisme-retem - elfogott a jogos kétely: ha helyiségenként vesszük itt sorra a rabokat, ki tudja, mikor kerül sor az én testvéremre? Nem járok-e sokkal jobban, ha inkább ráhagyatkozunk a jól bevált ABC sorrendre? - Javaslatomat csakugyan ellenvetés nélkül el is fogadták, előkerítettek egy nagy asztalt. Mi öten a szabadító bizottság tagjai, leültünk mögéje, a fegyőrök meg az ABC szerint, sorban hozták elénk a rabokat. Bizony adódtak nehéz pillanatok is, mindjárt az elsők között.
Például egy Arbócz nevű elítéltet vezettek elénk. Betegesen sápadt, beesett arcú, sovány, megtört embernek látszott. Háborús bűncselekményekért ítélték életfogy-tiglanra (csendőr volt, ha jól emlékszem). Több, mint 10 éve ült már. De a mi jogosítványunk csak a Rákosi-rezsimben elkövetett politikai bűncselekményekre vonatkozott, háborús bűncselekmények elkövetőire nem terjedt ki a kompetenciánk.
  Akármilyen nehéz szívvel is, de visszaküldtük a zárkájába. Késő délutánba fordult már a nap, amikor talán százhuszadiknak előkerült végre a bátyám. Ahogy a többieknél, nála is átestünk a szokásos formalitásokon, kiállítottuk a szabaduló levelét, sorban kezet ráztuk vele, én meg (a hosszú várakozástól és a hirtelen rám törő meghatottságtól némileg már megviselve) engedélyt kértem a többiektől, hogy immár búcsút vehessek tőlük, hisz látható, a dolog én nélkülem is kiválóan működik, én meg kerek egy esztendeje nem láttam a testvéremet. Így hát türelmet-lenül kivártam, amíg a bátyám rabruhából átöltözik végre civilbe, zajos és kedélyes búcsút vesz mindenféle haverjától - majd a portán taxit rendeltem - és úgy hittem akkor, legott pontot tettem ennek a fájdalmas, szövevényes kalandnak a végére. (Soha semminek nincs „vége". Valamilyen formában minden folytatódik)
   Bogner: A szabadon bocsátásunk megkezdődött, teljesen rendben ABC szerint. Egy bizottság az iratokból megállapította, hogy politikai elítéltek vagyunk, a másik szobában informáltak bennünket az elmúlt napok eseményeiről. Kérték, hogy semmi-ben ne vegyünk részt, nehogy az a vád érhesse a forradalmat, hogy börtönből szabadultak is rész vettek benne. Megkaptam a holmimat és kifizették a számlámon lévő keresetemet, kb. 3.000 forintot. Én is kaptam egy igazolványt.
   Gorka: Darvas Iván kezet fogott velem. Megkérdezte a nevemet, miért, mennyi időre és mikor ítéltek el. Azután azt mondta: mától kezdve szabad vagy, elítélésed és börtönbüntetésed törvényellenes volt és semmis. Átadta a szabaduló levelet - egyet a börtön szokásos papírján és egyet egy újonnan sokszorosított nyomtatványon. A diák kézfogás közbe megjegyezte: most ne politizáljatok, a helyzet még tisztázatlan. Menjetek haza, pihenjetek.

   S milyen volt a teljes rend?
   Luka: A rabok várták türelmesen a fejleményeket. Darvas Iván meggyőző optimizmussal a börtönudvarból felkiáltott hozzánk: „Mind kijöttök, ne féljetek!" Ezzel szemben a zárkámban a D betűs társamat, Dékány ügyvédet átugrották. Jól lehet Gorka Pál már ott állt az udvaron. Dékány kétségbe volt esve, mi is a másik három a zárkában, mert ez a válogatás rosszat sejtetett. Dékány is politikai elítélt volt. Ki válogathat vajon ebben a forradalmi helyzetben?
   Kosztolányi: A felülvizsgálatok tempójából számítgattuk, hogy mikorra kerülünk sorra - és úgy véltük, kedd lévén, szombatra befejeződnek a szabadítások. Jómagam másnapra, zárkatársaim, akik a névsor végén voltak, csak az utolsó napra várták szabadulásuk elérkezését. A zárkákban csend volt. Vártuk az események alakulását. Délután a nyitott etetőablakon át figyeltük társaink szabadulását. A földszinti folyosón már civilben voltak - több jó barátomat is láttam a távozók között.
   Gorka: Visszakaptuk civil ruhánkat, már akié megvolt.
   Esztergár: Akinek nem volt meg, az a kivégzett bajtársak ruháiból kapott.
   Gorka: A folyosó végén egy darab kenyeret, szalonnát és gyümölcsízt kaptunk. Géczi Iván édesanyja jött értünk egy vállalati teherautóval.
   Történt valami ezen az október végi napon?
   Luka: Semmi. Türelmesen vártunk, mert még mindig nem tudtunk érdemlegeset a kinti eseményekről. Győztes forradalom? Hát akkor mért vagyunk bezárva a zárkákban okt. 3l-én, miért nem nyitják ki a kaput?
   Kosztolányi: Mindannyian magunkba merülve vártuk az események alakulását.
   És a valódi forradalmi esemény a váci bajtársak betörése mikor történt?
Kosztolányi: November 1-jén hajnal felé hirtelen zajra, lábdobogásra riadtunk fel. Az etetőablakon át hallottuk, hogy bajtársak beszélnek egymással, de nem értettük, valójában mi is történik? Hirtelen a mi etetőablakunk is kinyílt, csíkos rabsapkás fiatalember nézett be rajta, vállán géppisztollyal.
   Luka: Igen. Az enyémen Horváth Ernő nézett be, Ő nyitotta ki az ajtóm. Ernő Vácott volt rabtársam, ott láttam, ha jól emlékszem, 1956 májusában utoljára. Nem értettem, hogy kerül ide a Gyűjtőbe?
   Kosztolányi: A zárkaajtók egymás után nyíltak. A nemrég még hangoskodó fegyőrök most alázatos ajtónyitogató szolgákká váltak. A börtönt a felkelők szállták meg. Mindannyin a folyosóra tódultunk. Örömmel ölelgettük egymást, hisz az állandó bezártság miatt már egy hete nem találkozhattunk.
   Hogyan szervezték meg a Vácról kitört rabtársak a Gyűjtőfogház foglyainak kiszabadítását?
   Perjésy Ildikó: Az én emlékezetemben az volt a domináns elem, hogy a gyűjtős barátainktól semmi hír, mi meg már kiszabadultunk. Lehetetlennek tartottuk, hogy a pesti börtönben ne tudnának a forradalomról. Mint később kiderült, tényleg nem tudtak róla a Gyűjtőben. Mi mindenképpen organizálni akartunk egy akciót, tehát fegyver kellett. Így kerültünk Arató Lacival és Péterfi Mikivel Újpesten össze-köttetésbe. Az Ő tárgyalásikról nem tudtunk, csak láttam Lacit, ahogy fűzi a nemzetőrök parancsnokát. Úgy emlékszem, azok nem nagyon akartak beleegyezni ebbe az akcióba. Mindez az újpesti városházán történt.
   Arató László: Október 31.-én papíron már javában folyt az ú.n. Újpesti Egyetemi Század szervezése. Ez a mintegy 130 főt számláló egység a Budapesti Műszaki Egyetemi Ezredhez tartozott. Újpest térségében karhatalmi feladatok elvégzésére kapott engedélyt és egyben megbízást Nagy György lövészőrnagytól, az Egyetemi Ezred helyettes parancsnokától. A műegyetemi tárgyalásokon Nagy őrnagy, Kun Vilmos páncélos főhadnagy, Újpest részéről Péterfi Miklós, a Munkástanács tagja, valamint én, első éves gépészhallgató, az alakuló század összekötője és későbbi parancsnoka vettünk részt. A szervezeti munka elvégzését a Munkástanács bízta rám és rendelkezésemre bocsájtott három folyamőr honvédet és egy katonai gépkocsit. Október 31.-én, szerdán délelőtt öt főből álló kis csapattal találkoztam az újpesti városháza előtt. Részben volt rabtársaim, részben azok barátai voltak, akiknek 29-én sikerült a váci börtönből való kitörése. Horváth Ernő, Szakáts Tibor, Madácsy Ferenc Vácról jöttek.

   Milyen állapotban voltak a bajtársai?
   Arató: Kettőjükön még a csíkos nyári zsávolyruha és a Wermacht tábori sapkájára emlékeztető ellenzős csíkos sapka volt. - „Mi van a Gyűjtővel?" - ez volt az egyetlen kérdésük. Természetesen nem tudtam, és noha ott is voltak barátaim, azt tartottam ésszerűnek, ha mindenki a maga kerületében, tehát saját portáján söpör - azaz, hogy a kőbányaiak maguk rendezik a Gyűjtő ügyét. Válaszomat megütközéssel fogadták, és úgy döntöttek, nyomban gépkocsit szereznek és megkísérlik a gyűjtősök kiszabadítását. Néhány perc türelmet kértem tőlük, amibe nagynehezen beleegyeztek. Telefonáltam a kőbányai Munkástanácsnak, akik beismerték, hogy a Gyűjtőt - „mivel erős ÁVH-s csomópont” - nem merték és nem is ajánlják megbolygatni. Így győztek meg arról, hogy a fiúkat mindenáron visszatartsam és lebeszéljem a jószándékú forrófejűségről.

   Sikerült?
   Arató: Végül is hosszas tanácskozás után, amikor beláttam, hogy nem sikerült meggyőzni őket, az Újpesti Tanácshoz fordultam segítségért. Péterfi jóindulattal, de nem minden bizalmatlanság nélkül fogadott. - „Valóban a forradalom céljait szolgáljuk, ha az ártatlanokkal a bűnösöket is kiszabadítjuk?" - „A rabok ismerik egymást" - feleltem. – „Ha maguk dönthetik el, hogy ki szabadul és ki nem, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy a baloldali elhajlók és a szélsőjobboldal kompromitáló elemei nem kerülnek az utcára. A forradalom azokat igazolta,akik már október 23-a előtt harcot kezdtek a zsarnoksággal. A mi harcunk az Őharcuk következetes folytatása.

   Mit tettek ez alatt a váciak?
   Arató: A fiúk türelmetlensége ez alatt elérte a tetőpontot. - „Csak l0 órát adjatok!" - kérleltem őket. Beleegyezésükkel precíz és gondos előkészítésre nyílt lehetőség. Egy gépkocsit menesztettem Kőbányára, hogy ismereteinket kiegészítsük. Tárgyaltam a nemzetőrökkel, a Kossuth Tüzér Tisztiiskola Újpestre irányított növendékeivel, kértem az Árpád Kórháztól egy mentőkocsit és végül tizedmagammal a megyeri Folyamőrlaktanyába siettem lőszervételezésre. 100 db magyar gyártmányú dobtáras géppisztolyt, 200 db "Vécsey'" kézigránátot, 5000 db 7.62 mm átmérőjű töltényt és néhány orosz gyártmányú 7,62 mm-es kaliberű revolvert adott a laktanya raktárnoka, aláírásom ellenében.
 
   Mennyi időt vett mindez igénybe?
   Arató: Délután 4 óra lehetett már, mire a Városházához visszaértünk. A Kőbá-nyára kiküldött felderítők is megérkeztek, magukkal hozva egy „éppen szélnek eresztett" öreg rabot. A kiéhezett, gyűrött ruhájú megtört ember azt vallotta magáról, hogy hadifogoly, és hogy hatvanad magával '56 júliusában érkezett vissza Magyarországra a Szovjetből. Azóta a Gyűjtőben vannak és várják ügyük kivizsgálá-sát. Ami az ÁVH-t, vagyis az újra szürkébe bujtatott fogházőrséget illeti - azt hiszi, többen lehetnek a szokottnál. Ez a 11 éves fogság után a családjáról érdeklődő rokkant ember oszlatta el az utolsó kétséget is szándékunk helyességé-ről. Este 11 óra felé járt az idő, mire az előkészületek befejeződtek. Péterfi rövid eligazítást tartott és századparancsnoki hatáskörrel bízott meg. A feladatra önkéntesen vállalkozó fiatalok - a még zsávolyos politikai foglyok, a lelkes folyamőrök, a kipirult arcú, gála uniformisukat viselő tisztiiskolások, az újpesti munkásokból lett nemzetőrök és a csendes fegyelmezett egyetemisták a Városháza egyik nagy termét zsúfolásig megtöltötték.

   Hogyan Indultak neki vállalkozásnak?
   Arató: Elénekeltük a Himnuszt, majd szótlanul levonultunk az épület előtt álló Csepel teherkocsihoz. A szervezés eddig percre és minden várakozást felülmúlóan sikerült. A két teherkocsi előtt a legendássá vált Mindszentyt szabadító három rétsági páncélos dübörgött - valamint összekötő futárfeladatokkal egy Pobjeda gépkocsi és az esetleges életmentésre egy fehér mentőkocsi követte az oszlopot. A szabadítók között volt Perjésy Ildikó politikai fogoly, akit 1951-ben politikai okokból az iskolából eltávolítottak, letartóztatták és 10 év börtönre ítélték.

   Hogyan vett részt egy 25 éves lány ebben a vállalkozásban?  
  Perjésy: Igen, ez a kérdés felmerült, hogy én, mint nő egy ilyen veszélyes akcióban részt vehetek-e? Erre a társaim kijelentették, ha a börtönben tudtunk együtt lenni, akkor itt is velük lehetek - vagyis megszavazták a jelenlétemet - persze e nélkül is mentem volna.

   Hová mentek?
   Perjésy: Mentünk a folyamőr laktanyába, mert minket leginkább a fegyver érdekelt. Ennek az az érdekessége, hogy éppen rakodtunk a teherautókra - franc nehéz egy ilyen fegyveres láda - mikor is két teherautó húzott el mellettünk orosz katonákkal megrakva. Nagy pillanat volt. Ők is néztek, mi is néztünk, de nem történt semmi. Így baj nélkül beszállítottuk a fegyvereket az újpesti város-házára. Ezek után nekiálltunk tisztítani a fegyvereket, (mármint a zsírtól)
mindenki a magáét. Nekem röviden elmesélték, hogyan működik egy géppisztoly. Lehet másoknak is, a katonákon kívül, mert nem nagyon futkostunk géppisztolyokkal a világban. Ezután elosztották a társaságot teherautókra és elindultunk a Gyűjtő felé. Én két páncélosra és három teherautóra emlékszem. Az is lehet, hogy 15O-en voltunk.

   Hogyan érkeztek a Gyűjtőfogházhoz?
   Arató: Késő éjjel volt már, amikor a Gyűjtő reflektorokkal kivilágított épületcsoportjához érkeztünk. A három páncélos a főbejárat felüli bejárathoz vonult, a teherkocsik az utat szegélyző fák mellé húzódtak. A fegyveresek a vaskos fatörzsek és a bejárat előtti tér bokrai mögött foglaltak állást. Mi voltunk a támadók és mégsem akartunk támadni. Attól tartottunk, hogy ostrom esetén az ávósok a zsúfolt cellákba zárt rabokban tesznek kárt. Reménykedtünk a harckocsik lélektani erejében. A három T 34-es ugyanis gyakorló páncélos lévén csak kilőtt ágyúkkal rendelkezett, azaz a három 85 mm-es löveg kizárólagosan dekoratív célokat szolgált.

   Hogyan reagáltak a Gyűjtőt őrző ÁVH-sok erre a felvonulásra?
   Arató: A válasz egy zöld rakéta volt. A jelzés értelmét jó fél óra múltán sejtettük – amikor is honvédségi szállítókocsin egy erősített szakasz létszámú tiszti egység érkezett. Lövésre kész fegyverekkel pillanatok alatt sikerült bekerítenünk őket. Helyzeti előnyünket felmérvén készségesen mutatták papírjaikat és eltávoztak.

   Mindez hogyan hatott a börtönön belüli parancsnokságra?
   Arató: Ezek után a börtönparancsnokság elszánta magát a tárgyalásra. Péterfi egy öttagú bizottság bebocsájtását, a nyomozók és a megbújt ÁVH-s tisztek kiadását követelte, valamint javaslatot tett a zárkánkénti szabaduló bizottságok megalakítására. Ezek a bizottságok a nem kívánatos szélsőséges személyek visszatartásáról voltak hivatottak dönteni. A börtönparancsnok rövid latolgatás után hajlandó volt engedni a követelésnek. Péterfiék bementek az épületbe. Előtte megegyeztünk, hogy amennyiben 20 percen belül nem térnek vissza, a páncélosok áttörik a falat és mi rohamozunk utánuk.
   Perjésy: Ehhez még hozzátartozik, hogy parancsunk volt ezeket a „tetveket", ávósokat kivinni Újpestre. Agyon verni nem akartuk őket.

   Mi történt ezen a 20 perces várakozás alatt?
   Perjésy: Jó hideg volt, hogy vadregényes legyek, igazi október-novemberi idő harcolni és meghalni... Megérkezésünk után szigorúan meghagyták: a parancsnak engedelmeskednünk kell, semmi egyéni kezdeményezés. Síri csend uralkodott a börtönben. Én a többiekkel szemben a kapuval a fák alatt álltam.

   Arató: A feszült várakozás percei lassan teltek és csak pillanatokkal a határidő lejárta előtt zengett fel a börtön épülete felől a Himnusz.
   Perjésy: Mi mind készenlétben álltunk, az ultimátum lejártával támadtunk volna, hát álltunk. Valaki jött és hírül adta, hogy Péterfiék bent a börtönben nyitogatják a cellákat, így mentem be én is. Akkor már sokan voltak a csillag középében is. Először láttam Újhegyi Lalit, aki mindig engem akart kiszabadítani csapatai élén, s nehezen emésztette meg, hogy én szabadítom ki őt.

   Hogy fogadták a Gyűjtőbe zárt rabok a Vácról érkező bajtársaikat?
   Luka: Az öröm leírhatatlan volt, amikor felismertük a váci bajtársainkat.
   Juhász: Amikor kijöttünk a zárkánk elé a folyosók már tömve voltak. A Himnuszt meghatottságtól elcsukló hangon énekeltük - ezren.
   Perjésy: Ehhez még egy történet. Ahogy megyek-jövök. azt hittem, hogy még mindig álmodom. Odasúgja nekem egy folyamőr - aki velünk jött és őrt állt - hogy ne nagyon mászkáljak, álljak oda mellé, mert itt csupa férfiak vannak, akik nem láttak nőt. Én meg ott állok egy szál géppisztolyban és ő engem meg akar védeni. Hát nem édes az ilyesmi?
   Kosztolányi: Az egyetemisták forradalmi küldöttje egy rövid beszédben tájé-koztatott bennünket a helyzetről. Mondta, hogy átvették a hatalmat a börtönben és az AVH-s őrséget lefegyverezték. Minden politikai fogoly szabadulni fog.
   Juhász: Péterfi azt mondta, mostantól szabadok vagyunk, de őrizzük meg nyugalmunkat és térjünk vissza zárkáinkba. s majd reggel egy forradalmi bizottság igazolni fogja a hivatalos elbocsájtásunkat, mert igazolvány nélkül nem tanácsos utcára kimenni.

   Hogyan sikerült Péterfí Miklósnak ebben az ezres létszámú hangyabolyban a rendet megteremtenie?
   Kosztolányi: Luka Laci átvette az irányítást.
   Luka: Én nem vettem át, Péterfi egy ügyes húzással a nyakamba varrta, méghozzá demokratikusan. A dolog úgy történ, ahogy azt már az Új Látóhatárban megírtam, amikor Péterfi azt javasolta, hogy menjünk vissza a zárkánkba. Az 1000 rab elkezdett morogni, és mint a győztes forradalom kiszabadított rabja érthető módon senki nem akart visszamenni a zárkába. Nyilvánvaló. Péterfinek még nem volt tapasztalata a rabok lelkivilágáról. Odamentem hozzá és próbáltam neki megmagyarázni, hogy ne kérjen ilyet a raboktól. Mire ő a forradalmi lázban egy szót sem szólt, de elkapta a csuklómat és behúzott a csillag középébe. A másik kezébe a pisztolyát szorongatta. Átfutott bennem a gondolat, hogy most a rend érdekében példát akar statuálni és engem lepuffant. A csillagközepében csendet parancsolt és feltette a kérdést: - „Ismeritek ezt az embert"? A társaim kiabáltak: - „Igen, igen ismerjük.” Megkérdezte a nevemet és a rabokhoz fordult
 - „Akarjátok-e, hogy ő legyen a parancsnokotok?” Erre is nagy igenléssel válaszoltak. Hozzám fordult és azt mondta: – „Válassz magadnak helyetteseket, te tartod itt a rendet holnap reggelig. A bizottság reggel nyolckor ki fog szállni”. Csak annyit tudtam mondani- megmenekedvén az elképzelt kivégzéstől, hogy:
- „Rendben van, de ha a bizottság nem érkezik meg fél kilencig, akkor a magunk erejéből elhagyjuk a börtönt.” (New Yorkban kiadott angol nyelvű munkájában a nemrég elhunyt Szent-Miklósi István is leírja ezt a jelenetet.)
   Kosztolányi: Luka Laci átvette az irányítást, kitörő örömmel ölelkeztünk össze. Mindannyian a csillag közepében tolongtunk - a szemekben meghatottság és öröm. A szabadságharcos katonák a Honvéd című újságot osztogatták és így az elmúlt napok eseményeit végre egy szabad magyar újságban olvashattuk.
   És mit tett az új börtönparancsnok a hangyabolyban?
   Luka: Először is felkértem helyettesnek két rabtársamat: Jámbor Lászlót és Merényi Aladárt. Ők elfoglalták az őrparancsnok irodáját. Péterfi argumentációját használtam fel társaim megnyugtatására, hozzátettem, hogy hajnali 3-kor gyalog nehéz lenne bejutni Kőbányáról. Mondtam, ígéretet kaptunk, hogy igazolóbizottsá-got és autóbuszokat küldenek. Érdekes módon letéti ruháink és tárgyaink senkit sem érdekeltek. Azt javasoltam, hogy ha a megígért bizottság nem érkezik meg, úgy a magunk módján törünk ki a börtönből.
   Juhász: Én arra emlékszem, hogy azt mondták, a zárka ajtaját többé nem zárják be.

   Hová lettek az újpestiek és a 150 fegyveres A hajnali 3-kor?
   Perjésy: Magunkkal vittük az elfogott ávósokat és reggelre leszereltük.
A fegyvereket visszaadtuk -  amit szintén sajnálok.
   Arató: November l-én hajnalban már ismét az újpesti sárga keramitos utcákon csattogott a három rétsági páncélos lánctalpa - alvásról persze szó sem lehetett. Várt a munka. Mintha a végzet diktálta volna, hogy ne aludjuk el az álmodott magyar szabadság perceit - 21 éves voltam.
  Luka: Érdekes módon nem ijedtünk meg, hogy egyedül hagynak bennünket fegyvertelenül a felfegyverzett őrség kezében. A forradalom megmásíthatatlan győzelmében vetett hit hihetetlen erős lehetett.
   Juhász: November 1-én hajnalban egyik társunk felolvasta a Nemzetőrség jelentését arról, hogy megkezdték a Budapestről kivont szovjet csapatok hazaszállítását. Ugyanakkor az ázsiai területekről idevezényelt szovjet csapatok - elsősorban páncélosok - Záhonynál megkezdték a beözönlést.
   Luka: Ez a hír szerencsére nem terjedt el a rabok között. Ki tudja, milyen hatást váltott volna ki abban a felfokozott lelki állapotban, amelyben a reggel 8-at vártuk. Senki nem ment aludni a zárkájába - ez persze természetesnek mondható. Beszélgettünk a folyosókon.

   A csendes beszélgetéseken kívül mi történt reggel 8 óráig?
   Kosztolányi: Mindannyiunk agyában ezernyi terv szövődhetett egy szabad életről, egy új utat kezdő szabad országban. Ezek a pillanatok értelmet adtak az elveszett éveknek. Valaki találkozót hirdetett a Gellért Szálló nagytermébe.
   Luka: Reggel 8-kor valóban megérkezett a bizottság.

   Milyennek találta a bizottságot a rab börtönparancsnok?
   Luka: A kijött három személy azon kívül, hogy nemzeti karszalagot hordott nem tett forradalmi benyomást. Úgy éreztem, ezek az urak a BM dolgozói. Nem tűnt fel, hogy az igazolvány, amit adtak, a Magyar Ifjúság Forradalmi Bizottmánya nevében készült - jóllehet államügyész írta alá. A nekem adott íráson az szerepelt, hogy a forradalmi bizottságban tagként működtem. Nem tudom, hogy a hír, amelyet Juhász doktor hallott a Záhonynál beözönlő páncélosokról, mennyire volt köztudomású a leváltott hatalom káderei közt. Ha igen, úgy tudták, a forradalom órái meg vannak számlálva - azaz a forradalmárokra kemény megtorlás vár, a rabok pedig újból zár alá kerülnek, az igazolványok pedig terhelő adatként szerepelhetnek.
De gondolhattunk erre?

   Volt-e valami olyan esemény, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kiszállt bizottság szabotálja a szabadítást?
   Luka: ll óra körül Merényi Aladár, a helyettesem jelezte, hogy még mindig csak a C betűnél tartanak, mert minden rabot a 3 tagú bizottság hosszan ellenőrzött. A bérelszámoló irodánál több tucat rab állt sorban. Kérdésemre, hogy miért nem haladnak gyorsabban, azt felelték, hogy nagyon komplikált egy-egy elítélt elszámolása, hiszen vannak, akik több mint 10 éve ülnek börtönben. A rabtartást le kell vonni a rab jövedelméből. Ez így nem mehet tovább - mondtam, mindenki kap 100 forintot és a részletes elszámolást majd elvégezhetik később. Tiltakoztak, hogy ezt nem tehetik, mert ezer rab esetében itt százezer forintról van szó. Mondtam, vállalom a felelősséget, és mint börtönparancsnok elrendelem a leegyszerűsített elszámolást. Ezt az utasítást írásban kérték, meg is kapták. Az elszámolás hihetetlenül felgyorsult. Az igazoló bizottság munkája meggyorsítására is találtunk megoldást.
   Kosztolányi: Több bizottságot alakítottunk - mindegyikben egy, a belügyből kiküldött hivatalnok és két politikai elítélt foglalt helyet. Ezeknek a raboknak az ügyét vizsgálták felül először, s majd szabadlábra helyezték őket. Ezután az új bizottságok megkezdték működésüket. Vermes Laci barátommal én is egy bizottság tagja voltam.
   Luka: Esztergár Pali és Szent-Miklósi István is részt vettek ebben a munkában.
   Juhász: A bizottság kikérdezett minket a vádról, tevékenységünkről és az ítéletről, majd kiállították az említett igazolványt.
   Esztergár: Én is úgy emlékszem, hogy több bizottság alakult, két rab és egy ügyész részvételével - így sikerült a börtönben lévő politikai rabokat hivatalosan kiszabadítani, mégpedig egy nap leforgása alatt.
   Kosztolányi: Megható volt, hogy sok bajtárs könnyeit törölgette, amikor 10-11 év szenvedés és megaláztatás után most azt hallhatta: - „A Legfelsőbb Ügyészség Forradalmi Tanácsa nevében szabadlábra helyezem." Mindegyikük, mint boldog szabad ember ment ki a szobából. Délután a bizottságok befejezték a munkát, minden politikai elítéltet szabadlábra helyeztek, csak a közbűntényesek maradtak a börtönben. Minden szabaduló 100 forintot kapott a pénztárnál és azután kilépve a kapun, elindult a szabad élet felé.
   Esztergár: A bizottság nagy gondossággal vizsgálta felül az ügyet, mert csak politikai rabokat engedtek ki. Háborús, népellenes büntettek elkövetőit nem. A közbűntényesekkel sem foglalkoztak. Előttem volt Dövényi Nagy Lajos, aki a „Tarnopolból indult el" folytatásos regény írója volt. Ő a börtönben maradt. Ő nem politikai, hanem háborús bűnösnek lett minősítve. Rá nem vonatkozott a szabadulás.
   Luka: Esztergár Pál az irodán igazoltatott, míg én a rabok között a folyosón beszélgettem - hol egyikkel, hol másikkal. Négy óra felé odajött hozzám egy apró vékonyka öreg rab. Kétségbeesett hangon panaszkodta, hogy őt kétszer is átugor-ták. Kérdésemre: - „Hogy hívják?” Bemutatkozott: Dövényi Nagy Lajos. Sem a D-nél sem az N-nél nem hívták. A cikksorozatáért ll éve volt börtönben, 45 óta ült.
Nem mentem vele az irodára, mert gondoltam, ez az átugrás nem véletlen. Izgatásért 11 év börtön nekem elegendőnek látszott. Karon fogtam, és a börtönből kikísértem. Vissza akart jönni, mert nem volt igazolványa, de lebeszéltem róla.

   Tud még más ilyen esetről is?
   Luka: Ez az egyetlen. Biztos eljutott volna hozzám, mint a Bárdos-Féltoronyi András közbűntényessé nyilvánítása. Öt is kihoztam, az utolsó autóbuszon este velem hagyta el a börtönt.

   Nem ütöttek-e vissza a rabok olyanoknak, akik az elmúlt években a kínzóik voltak?
   Juhász: Rendbontásról nem tudok. Mindannyiunknak egyöntetűen az volt a véleménye, hogy majd a független magyar bíróság rendezi a kegyetlenkedő kihallgatók és fegyőrök sorsát, akik esetenként rabtársaink agyonverésében, kínzásaiban részt vettek.
   Luka: Az egész november 1-én reggel 2-től este 7-ig egy pofon nem csattant el, egy őrnek sem görbült a haja szála. Panaszt nem hallottam, pedig az „elődöm", a már említett ezredes felkeresett, hogy írnám alá azt az igazoló papírt, miszerint ő a szabadítást segítette. Biztos szólt volna, ha valami szemre hányni valója lett volna, de nem szólt. Az előkészített igazolványt átírattam: A „segítette" szó helyett a „nem akadályozta" kifejezést írattam az igazolványába. Biztos nem lebegtette ezt az írást november 4-e után.

   Hogyan fejeződött be a szabadítás, kik maradtak a börtönben?
   Esztergár: Mindenki, akit szabadon bocsátottak, megkapta a letétjét, a már említett szabaduló okmányt, amely igazolta, hogy az illetőt a Forradalmi Ügyészi Bizottság szabadlábra helyezte.
   Kosztolányi: Azok a rabok, akik különféle közösségi munkát vállaltak, természetesen utoljára jutottak hozzá, hogy saját ügyeikkel foglalkozzanak. Végre mi is megkaptuk a ruháinkat és a letétbe helyezett tárgyainkat,- már ami megmaradt belőlük, mert sokunknak bizony ez is, az is eltűnt az évek folyamán. Volt, aki egyáltalán nem találta meg a ruháit.
   Juhász: Én, mint már mondtam, a letéti raktárban dolgoztam. A szabaduló rabtársainknak kiadtuk a csomagjaikat, akiknek a letéti holmijuk eltűnt - mint már Esztergár Pál is mondta - azoknak a kivégzettek ruháiból adtunk. Ezekből a civil ruhákból adtunk azoknak a kiskatonáknak is, akik félve a börtön előtt várakozók haragjától, egyenruhában nem mertek kimenni.
   Esztergár: Ugyanabban a télikabátban szabadultam a Gyűjtőből és a Gestapo börtönéből, ugyanis ugyanabban a kabátban vittek el a nyilasok, majd az AVO is.  
   Mohos Endre: Ami a gyűjtő rabkórházát illeti, november l-én - mikor az utolsó beteg is elhagyta a kórházat délután 3-4 óra között - mint legutolsó, jómagam is átvettem a szabaduló levelem, s indultam hazafelé Pestre.
   Kosztolányi: Amint a börtönkapun kiléptünk, tele tüdővel szívtuk magunkba az első szabadlevegőt! Az autóbuszok, amelyek ingajáratban közlekedtek a gyűjtő és Budapest között, már elmentek.
   Juhász: Mivel sztrájk volt, kék busz különjárattal vittek be bennünket a Keleti pályaudvarig.
   Kosztolányi: Luka Lacival visszamentem a börtönbe. hogy a katonai parancsnoktól egy teherautót szerezzünk. Azt mondta, erre sajnos nincs lehetősége. A börtön már üres volt, csak a jobb csillagban ültek a köztörvényesek. Egy fegyveres katonai őrség a börtönben maradt.
Visszamentünk, és vártuk jön-e még egy busz. Már sötét volt és csönd mindenütt, az utcák üresek voltak. A tömeg, amely a kapunál várta a szabadulókat szétoszlott - szemben a temetőben égtek a mécsesek. Mindenszentek ünnepe volt. Mintegy 30-an lehettünk, akik várták a szerencsét, hogy bejuthassunk a városba, ami jó 10 kilométerre volt. A bajai fiúk, Bogner Feri kivételével, aki már előző nap szabadult, mind itt voltak. A hűvös őszi estében kissé dideregve, de türelmesen vártunk. Végre 6 óra felé jött egy teherautó, mindannyian felszálltunk és elindultunk Pest felé.
   Luka: Este úgy 5-6 körül jelentették, hogy üres a börtön, azaz a „balcsillag", a politikai elítéltek részlege. Jeleztem, hogy helyettesemmel, Merényi Aladárral végig akarom nézni az üres börtönt. Látni akartam, hogy valóban üres. Ekkor egy meglepő esemény történt: Hirtelen előkerült négy rab, nem is tudtuk. hogy ez a négy katolikus főpap, a Grösz-per áldozatai velünk ülnek a Gyűjtőfogházban. Endrédy Vendel zirci apát, a ciszterci rend főnöke, akit, mint volt diákja, persze rögtön megismertem. Tüll Alajos jezsuita provinciális apát, aki a Markó utcában 1953-ban volt cellatársam és még két püspök, akiknek a nevére már nem emlékszem. Úgy látszik, ezt a négy főpapot el akarták dugni, mert az ABC-s igazolásnál átugrották őket - pedig nem voltak nyilasok, háborús, népellenes bűnt sem követtek el.
   Juhász: Megható volt búcsúzni azoktól a rabtársainktól, akik hosszú évek óta börtönben ültek, és főleg azoktól, akik a halálos ítélet után kegyelmet kaptak. Sokan sírtak az örömtől.
Ha jól belegondolunk, a legsúlyosabb 1200 politikai fogoly alig 48 órával előbb szabadulhatott, mielőtt az orosz tankok megszállták Budapestet. A váciak öt nappal hamarább törtek ki a börtönből. Az ö bajtársiasságuknak köszönhető, hogy ezt a veszélyes akciót. a gyűjtőbeli rabtársaik kiszabadítását véghezvitték. Egyértelmű, hogy a kiküldött bizottság nem sietett a szabadítással. Ha mindenki bérét számfejtik, az 1200 rabnak talán a fele, vagy még többen november 4-én a börtönben maradtak volna.

A megtorlás nem maradt el. Többeket kivégeztek, Péterfi Miklóst, Darvas Ivánt a szovjet megszállás után börtönbüntetésre ítéltek. A kollaboráló bíróság tagjait a mai napig nem vonták felelősségre!


   A felhasznált irodalom:

   Darvas Iván: Lábjegyzetek, Európa Könyvkiadó Budapest, 2001., 149-225. old.
   Gorka Pál: in Fehérváry I. „Börtönvilág Magyarországon" 1978. München, „Nemzetőr Alpha" Verlag.
   Gasztony (magyarul Gosztonyi néven publikált történész, könyvtáros. a szerk.) Péter: Der Ungarische Volksaufstand in Augenzeugen berichten Karl Rauch Verlág Gmbh Düsseldorf 1966., 318-323 o.
   Dr. Kosztolányi Károly: Értesítő a PEK tájékoztatója. Az 1945-56 közötti politikai elítéltek közössége lapja Budapest 17. sz. 1995. december 4-5 o.
   Luka László: Új Látóhatár München 1981 november 10. 437-442 o. Új Látóhatár München 1987 december 15. 510-513 o.
   Arató László: Amiről kevés szó esett LSI Oktatóközpont Budapest 1992. 43-52 o.
   Szent-Miklósi István: The Atlantic Movement Fountain Hend Publisher New York 1966.



Kecskés Tollas Tibor tollából:

OKTÓBER 23.

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dobos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,

S szédülten, szinte tántorogva
Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.

A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek.


TÚLÉLŐK

Az 1956-os forradalom és szabadságharc
30. évfordulójára

Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
- Letarolt erdő fái-
úgy fekszenek vigyázba’.

Föld tömte szájuk némán
kiált időtlen esküt.
Elvetett mag a rögben
a csontmeztelen testük.

Feldúlt sírjukon mécses,
október tűzvirága,
a holtak jogán kérdez,
választ már mit se várva.

Múltunkat elrabolták,
a sivár jelen hallgat.
Ők élik túl, - a holtak,
A győztes forradalmat.            München, 1986

 

 

                      Különlenyomat az Új Horizont
                              2001. 4. számából

                          Főszerkesztő: Raffai István
                            A szerkesztőség tagjai:  
                            1. Kulcsár Eva (titkár)
                     Schóffhauser Szilvia (tördelőszerkesztő)
                            Sebő József (főmunkatárs)
                      Szilvásy Nándor (művészeti szerkesztő)

              Szerkesztőség: 8200 Veszprém, Rákóczi utca 5.Pf: 291.
                             Telefon és fax: 88/406-573.
              Internet hozzáférhetőség: http://www.pikk.hu/ujhorizon

                   Kiadja az Új Horizont Alapítvány kuratóriuma
                     - felelős kiadó: Madarász Lajos elnök -
                               rendszeres támogatói:

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alapprogram,
Veszprém Megyei Önkormányzat, Kölcsey Alapítvány, olvasók, szerzők.

                     Megjelenik kéthavonta.
       Egy szám ára 300 Ft. Előfizetési díj 2001-ben 1800 Ft.
              Megrendelhető a szerkesztőség címén.
   Számlaszám:10200713-48011156, ABN-AMRO Bank veszprémi igazgatóság
               Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapítvány
               - közhasznú szervezet - adószáma: 19258885-1-19

               Lapunk kapható Veszprémben a szerkesztőségben,
            az Eötvös Károly Megyei Könyvtárban, Komakút tér 3.
            Badacsonytomajon az Udvardi képtárban, Rózsa-köz 9.
          Budapesten a Püski Kiadó Könyvesházban, Krisztina körút 26.
a Litea Könyvszalonban,Hess András tér 4.az Írók Könyvesboltjában,Andrássyút45.
az Unitárius Könyvesboltban,Alkotmány u 12.
és a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Károlyi M u 16.

                        Készült az OOK-Press Kft. nyomdájában
 8200 Veszprém, Csillag u.5. Telefon: (88)425-260 E-mail: ookpress@sednet.hu.
                        Felelős vezető: Szathmáry Attila

                                 ISSN 0865-958

                                                                                                                                                                                                             

Szabadságot Budaházynak és társainak!

Demonstráció a rakparti Fehér Ház előtt!

A terrorista bűncselekményekkel vádolt Budaházy Györgyöt és 15 társát példátlan módon összesen 124 és fél év fegyházra ítélte a Fővárosi Bíróság.

A megtorlásokkal terhes, gyalázatos ötvenes évek után 60 évvel, napjainkban is zajlanak koncepciós perek?!

Hazánkban a politikai elit érdekcsoportok hatalmát védő egyik kiterjesztett csáp a törvénykezésben Budaházy György és 17 társa ellen 2007 óta húzódó tárgyalássorozat végén drákói döntése közfelháborodást gerjesztett a társadalomban.

Minden hétfő délután 14 és 16 óra között az Országgyűlés irodaháza a „Fehér Ház” előtt találkoznak a kitartó hazafiak. Budaházy György édesanyja elmondta: -- Hétfőnként eljönnek azok az emberek, akik szeretnék elmondani véleményüket. Mi nem valaki vagy valami ellen, hanem az igazságért küzdünk. Szeretnénk, ha eljutna a hangunk a képviselőkig. Ne csak akkor legyen fontos a jelenlétünk, amikor a szavazatainkra számítanak. A demonstráció alkalmat ad arra is, hogy eszmét cseréljünk egymással.

Dr. Kenéz Andrea bírónő nevét sokan az emlékezetünkbe vésték, amikor az ítélet indoklását felolvasta a hallgatóság és az elítéltek előtt. Mindenkinek - még a kivezényelt rendőrök arcára is kiült a döbbenet a bírói ítélet hallatán.

Az elképesztő indoklásban szereplő szavak hihetetlenül hangzottak a "jogszolgáltatás" fellegvárának falai között. A bírónő az ítélethirdetésnél gyakran használta az - úgy véljük, úgy hisszük kifejezéseket.
A joggyakorlat történetét figyelembe véve, értékelhető bizonyíték nélkül a kegyetlen gyilkosra sem mérnek ítéletet!

-- "A terrorizmus fogalma ma 2016-ban teljesen más értelmet nyer a 2006 - os eseményeihez képest!" - emelte ki indoklásában Dr. Kenéz Andrea bírónő. Jogi értelemben ez a mondat értelmezhetetlen és árulkodik a törvénykezés szakmaiatlanságáról.

-- Az ügyész az ítélethirdetés után még súlyosbítást kért. – mondja szomorúan a házi őrizetben levő Gyuri édesanyja, Mária. -- A hazafiak védelmét ellátó ügyvédek fellebbeztek a házi őrizet enyhítéséért (lakhelyelhagyásért), vagyis a teljes szabadlábon való védekezésért.

Ha visszatekintünk az eltelt hét évre, a tárgyalássorozat alatt sokszor reménykedtünk egy igazságos ítéletben.

Sajnos a mai napig nem kaptuk meg a tárgyalásokról készült jegyzőkönyveket, pedig fiam ezt több alkalommal is kérte a bírónőtől -- panaszolta Mária. -- Ami azért is baj, -- folytatta az édesanya -- mert így a fiam nem jutott hozzá a védelméhez szükséges teljes információhoz, a saját ügyével kapcsolatban. Nem beszélve arról a tényről, hogy a bizonyítási eljárás tele volt szabálytalanságokkal, a vádirat pedig hemzseg a valótlan állításoktól.

Példátlan, hogy egy önmagát demokratikus jogállamnak nevező országban az alapvető védekezéshez való jog és a jog előtti egyenlőség is sérült Budaházy és társai ellen folytatódó koncepciós eljárásban.

Dr. Szikinger István, -- az elsőrendű vádlott, Budaházy György ügyvédje védőbeszédében hangsúlyozta, hogy a tárgyalások során számtalanszor emlegetett emberi jogokat a bíróság miért nem veszi figyelembe a vádlottakra vonatkozóan - és miért nem kaphatják meg a védekezéshez való alapvető jogot?

A vád szerint, súlyosbító körülmény, hogy a terrorizmussal vádolt hazafiak, állami szervet, az Országgyűlést kívánták befolyásolni "akcióikkal".

Egyrészt, semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá a vád állításait, nem nyert bizonyítást, hogy az ügyészség által előadott cselekményeket kik követték el.

Másrészt, a Magyar Országgyűlés nem állami szerv, hanem az az emberek által megválasztott és az általuk felhatalmazott képviselőket tömörítő legmagasabb népképviseletet ellátó fórum!

A vádlottak mindegyike kivétel nélkül értéket adó tagjai a társadalmunknak. Többen közülük távolról sem ismerik vádlott társaikat. Az ügyészség mégis a fennálló rend megdöntésére létrejött "Magyarok Nyilai" elnevezésű szervezet tagjaiként, bűnszervezetben elkövetett terrorista bűncselekményekkel vádolta őket, de a csoport létezését sem tudta bizonyítást érdemlően megállapítani.

Ezért gondoltuk azt, hogy a Fehér Házból kilépő képviselőket szólítjuk meg egyenként és felhívjuk a figyelmüket e perben tengerikígyóként tekergőző anomáliákra, ha még létezik népképviselet, el kell mondanunk a nép által felhatalmazott képviselőinknek!

Hétfőnként találkozzunk az Országgyűlés irodaháza "Fehér Ház" előtt.

cím: (Széchenyi rakpart 19. Budapest; 1358. Telefon, +36 1 441 5000)

B.M.

 

                                                                                                                                                                 

AMI A TÖRTÉNELEM KÖNYVEKBŐL KIMARADT, KIMARAD!

A Hungária Szabadságharcos Mozgalom  60. Évfordulóra összeállított
tanulmányát, amit felajánlottunk a Kormány által létrehozott
emlékbizottságnak -- de nem érdekelte őket, mert ezt nem a
reformkommunisták szüleménye, hanem a tények!. A tanulmány elején a
levélváltásaink dokumentációja olvasható. Ismerve a Magyar Vidék Országos
56-os Szövetség Hazafias szolgálatát, felkértük Pintér Kornél elnök urat,
hogy az alábbi tanulmányt minden hazafias szervezetnek és a mozgalmuk
tagjainak küldjék meg..

  Molnár Lajos H.SZ.M. Elnök

E felkérést a  Lelkiismeret'88.Csoport is követendőnek tartva közzé teszi:.

 

                                                                                                                                                                       

Meghívó

November 13-án lesz édesapám teológiai - filozófiai tanulmánykötetének (*Az
Igazság szabaddá tesz*) bemutatója, amire szeretettel meghívlak.

A könyvbemutató időpontja: *2016. november 13. vasárnap, 15 óra.* Gyülekező
a *Ferenciek terén**, *a Nereidák kútjánál *14:45-ig* (a pesti ferencesek
temploma előtt).

Az általam szerkesztett könyv 316 oldalas és 40 tanulmányt tartalmaz. 3000
forintért kapható a bemutató napjától, a bemutatón pedig 2700 forintos
kedvezményes áron. Nov. 13-tól 2500 forintért tőlem is megvásárolható lesz
a kötet.

Csatolva küldöm a könyv borítóját és a hátoldalát.

Ernő

                                                                                                                                                                                   

A Magyarok Nyilai valós működése

 

Írásom tárgyát képező híres, hirhedt épületet a XII. kerületben Szabó filmrendező építette. Elképzelése szerint rendeltetésszerűen filmbemutatásra alkalmas módon alakította ki, de a filmgyártás privatizálása nem ezen elképzelés mentén alakult, ezért célját nem tölthette be. A környéken lakók ízlésével nem találkozott, így azt egyszerűen pajtának nevezték el. A második tulajdonos egy német ember lett, de ő sem tudott vele mit kezdeni, ő is eladta. A harmadik tulajdonos költséges, nagy átalakításokat végzett az épületen. Elhíresült például az utcáról is látható óriási méretű, parlamentre néző kilátással kialakított fürdőszoba. A karácsonyi ünnepek idején vette birtokba a tulajdonos Draskovics úr családja. Nem sokáig élhettek itt, csak rövid ideig mutatkoztak, így lakói is az épülettel együtt a hétköznapi élet közönyébe merültek.

Nem úgy egy vasárnapi hajnalon,amikor a rádióban bemondták, hogy az éjjel tűz volt, egy miniszter házában gyújtogatás történt, ezért politikusok házai elé rendőri védelmet vezényeltek ki. Címeket nem mondtak, én mégis 7 órakor a hétvégi hajnali álmából kiugrattam a közelben lakó fiamat, ugyan nézné meg, mi történt a Draskovics-háznál. Valóban, még füstölgő, leégett tetejű házat talált néhány közelben lakó sopánkodóval. A később érkező szomszéd, Vizi E Szilveszter is csak ennyit szólt, Jézus, Mária, és őket sem a tűzoltók szirénázása ébresztette. A tűzoltók teljes csendben végezték a munkájukat!És még a Magyarok Nyilairól is csak később esett szó. Én másnap, azaz hétfő reggel mentem fölfelé, 8 órakor az unokáim felügyeletét ellátni. Erős füstszag volt és az ott posztoló rendőrrel váltottam pár mondatot, az egyik éppen az autóból kiszállva macskásodás elleni rövid sétáját végezte. Tőle tudtam meg, hogy az éjjel is tűz volt, most a földszinten égtek bútordarabok. A két rendőr egyébként az épület védelmére 3 hónapra lett kivezényelve a Szombathelyi rendőrségtől. Biztosítottam ,hogy a gyújtogatókat nem a Magyarok Nyilai soraiban kell keresni, sokkal inkább az épülethez tartozó belső körökben. A rendőr elmondta, hogy ő nem nyilatkozhat,bárkivel szóba elegyednie is tiltott, de biztosított, hogy ők sem hülyék, tisztában vannak a helyzettel.

Magam is XII. kerületi lakó lévén az Önkormányzathoz levelet írtam, mint egy hétfő reggeli szemtanú, hogy ez egy erdős, nyílt terepen a közbiztonságot veszélyeztető helyzet, kérem, hogy különösen nagy figyelmet tanúsítsanak az ügyben. Választ nem kaptam, mégis ez a levél tette lehetővé, hogy további biztos helyről származó értesüléseket szerezhessek. Történt ugyanis, hogy egy rendőrségi, vagy ügyészségi nyomozó felkeresett; eljönne hozzám az Önkormányzatnál talált bejelentésem kapcsán, hogy mint szemtanút kihallgasson. Így is történt, tehát kezembe került a levelem, melyet”intézkedést nem igényel” felirattal ad acta helyeztek az illető dossziéba, onnan emelte ki a nyomozó. Elmondtam, hogy bár félreérthető lehetett, nem a gyújtogatásnak voltam szemtanúja, az éjjel 2 órakor történt, és ekkor az éjjel szintén diszkréten kivonuló tűzoltók mellé még a TV2 riporterei is odasomfordáltak,hogy dokumentálják a gyújtogatást. Sajnálatukra persze a lényegről lekéstek, a Magyarok Nyilainak tűzszerészeit még ők sem tudták tetten érni, de ilyen apró hiányosság az eredményességet illetően elhanyagolható. /Szerintük/

A nyomozótól szerzett további információim:Az épület a közúti járdától a garázson, a 4 szinten keresztül a felső szintig fel volt locsolva benzinnel, és még 17 db töltött benzinkanna is volt a garázsban. Mi ez, ha nem közveszély okozás? Azt is elmondta, hogy 360 MFt-ot igényelt a károsult és –mivel az eredeti biztosító nem vállalta a nyilvánvaló csalást- új biztosító céget kellett keresni. Ha megkapta az összeget, éljen vele olyan boldogan, ahogy megérdemelte! Hogy az eset el lett sikálva, becsületükre mondva- nem a nyomozást végző személyeken múlott, ezt a „kihallgatás „ alapján megítélhetően állíthatom. Közben persze hangoztatták, hogy már nem Draskovics a tulajdonosa, mutyizott e valakikkel, az ő dolga, azért persze az említett rendőrök őrizték az épületet egy darabig. Próbáltuk ezt nyilvánosságra hozni, ezért napokig a bokrok mögé kellett rejtőzködni az éjt, napot autójukba „lakó” rendőröknek, majd eltűntek. A sérült házra bontási engedélyt sem adtak ki, de mégis lebontották, hogy a nyomokat mielőbb eltűntessék. Úgy emlékszem, ez 2009 telén történt,miközben nagy hóeséssel küzködtek gépek, emberek. Ez dokumentálva lett, és a 2010-es választások előtt a FIDESZ kezeihez került, de ijedtükben még megköszönni sem merték, úgy került ad acta a tűzbe/?/.

Ebben a fejezetben még személyesebben nyilatkozom, ha ez börtönnel is járna; Budaházi György igenis szervezkedett azért, hogy a Szabadság-téri Szovjet emlékművet bontsák le! És ha tehettem, mindig ott voltam és ezek nem mindig voltak sima illetve a zaklatások miatt semmi esetre sem voltak békés tűntetések. Ennek az építménynek régen nem szabadna ott állnia. Tudni kell róla, hogy ezt a Szovjet Hadsereg katonáival emeltették, eredeti felirata pedig az utolsó csatlós leigázása feletti győzelmet hirdette. A helyszíne még beszédesebb. Az ország trianoni szétszaggatása után az elcsatolt vármegyékből összehordott földek szent dombja volt ez, amelyiken az Országzászló lengett Napokban találkoztam egy idős emberrel, aki fájdalmas emlékként mesélte, hogy kis-cserkészként díszőrséget állhatott a zászló mellett. Ma a bontása ellen ürügyként Putyinra hivatkozni minden eddigi kormánynak szegénységi bizonyítványa, persze főleg a négy, magát jobboldaliként meghatározónak. Ha ez a mű nem állna, nem lett volna szükség a sokat vitatott,és támadott emlékműre/tisztelet Szakály történész Úrnak, és minden alkotónak/ Nem kellett volna továbbá , neveket nem is említve, hogy kik által létesített zsidó utcai múzeum sem, ami, meggyőződésem szerint kegyeletromboló, jó ízlés ellen való volt ,minden magyarként gondolkozó embert sérthetett , lehet akár magyar, akár zsidó. Az elbontás miatti nagy felháborodáson pedig már régen túl lennénk éppen úgy, mint a Tisza Istvánon, Akit –láss csodát!- Andrássy Gyula is követhetett.

Mindezeket írtam pedig a Budaházit példásan elitélő büntető perre, amit a 20 évről emberiességből 13 évre mérsékelt a T Bíróság. Hogy a vádpontok mik voltak? Mik voltak, és ki emlékszi rá, és HOGYAN, az teljességgel mellékes… Nekem persze nem! Egész bensőmben megrendített , majd szétvet ez a kapitális igazságtalanság Ezért köptem ki önvédelemből a fenti sorokat. Bocs, remélem, azért követhető.

Dr Nagy Ferencné. Nyugdíjas Villamosmérnök

Budapest 2016-09-19

                                                                                                                                                   

H Í V U N K

H Í V U N K

 

2016. szeptember 25-én vasárnap 11 órakor fohászkodni Makkosmáriára

 

a FOGOLYKIVÁLTÓ BOLDOGASSZONYHOZ szentelt kegytemplomhoz

a Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepkörében.

 

Égi Édesanyánknál segíts közbenjárni Te is imád erejével Fiaink szabadulásáért !

 

Útvonal: Szél Kálmán tértől a 222 BKV járattal – Budakeszi Fő út 192 sz. levő templomig. Innen gyalog kb. 30 perc az Erdő út-- Napsugár út – Makkosi útvonalon érkezünk a Fogolykiváltó Boldogasszony kegytemplomhoz: Budakeszi, Makkosi út 163. sz.

 

Ősi Hitünk Boldogasszonyának Őrzői

Elérhetőség: Tölgyesi Jánosné: Mb. 06 70 362 71 74

Fohász letöltése PDF formátumban

                                                                                                                                                     

NYILATKOZAT: BUDAHÁZY GYÖRGY ÉS TÁRSAI KONCEPCIÓS PER ÜGYÉBEN

N Y I L A T K O Z AT

 

 

BUDAHÁZY GYÖRGY ÉS TÁRSAI  KONCEPCIÓS PER ÜGYÉBEN

 


 2016. augusztus 30. napján Budaházy György és társai ellen meghozta az első fokú ítéletét a

független” magyar  bíróság:

a 15 vádlottra összesen 125 év szabadságvesztést szabott ki!  Milyen vádak alapján, milyen mércével mérték ezt az ítéletet?

 

 Emberélet kioltásáért is átlagban csak néhány év büntetést szabnak ki. Ők pedig életet nem oltottak ki, vér nem tapad a kezükhöz! A 2009 évben kezdődő per során a pár ezer forintra tehető károkozásért már eddig is rengeteg zaklatásnak, házi őrizetnek, több éves előzetes letartóztatás elszenvedői voltak.

 A több, mint 4 órás ítélethirdetés során törvénytelenül beszerzett, vagy titkosszolgálati módszerekkel fabrikált "bizonyítékok", valamint megfizetett, vagy megzsarolt tanuk „vallomásai” alapján a mi megfélemlítésünket is célzó,  hihetetlenül súlyos ítéletet szabott ki a bíróság.

Mi sem bizonyítja ennél jobban, hogy nem RENDSZERVÁLTÁS, hanem csak GENGSZTERVÁLTÁS volt!

A nemzet szégyene, hogy az igazi bűnösök még mindig szabadlábon élik gondtalan életüket! A szemkilövetők, a "hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal" politikusok hazugjai diktálnak még mindig.

 

A beígért ELSZÁMOLTATÁS elmaradt!

 

NEM HAGYJUK MAGUKRA  FIAINKAT!  EGY EMBERKÉNT ÁLLUNK KI

SZABADSÁGUKÉRT!


IGAZSÁGON ALAPULÓ JOGSZOLGÁLTATÁST VÁRUNK!

 

Lelkiismeret'88. Csoport

         elnöksége

 


 


 

Syndicate content