DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK
A budavári kitörés a hősiesség, és nem az ideológiák megtestesítője. Olyan katonai, emberi hősi cselekedet, amelyre méltán lehet büszke a magyar nemzet!
A becsület napja, avagy a budavári kitörés kapcsán nácizni és fasisztázni nem csak rendkívül történelmietlen, hanem nagyon embertelen és gusztustalan dolog is.
Az előző évszázadokban a hősies ellenfelet is megbecsülés övezte, legyen szó akár a magyarországi török hódításról, a katonának, a hősnek és az ártatlan embernek minden normális társadalomban kijár az őt megillető főhajtás és tisztelet!
Azok, akik most megint a hőseinkre való emlékezést használják fel arra, hogy fasisztázhassanak, nácizhassanak és vérben forgó szemmel gyűlölködhessenek, ismételten kiállítják magukról a bizonyítványukat:
Megerősítik azt a tényt minden gondolkodó emberben: hogy nem lehet Magyarországon közeledésről, megbékélésről, egymás kölcsönös elfogadásáról beszélni.
Ha nincs a budavári védők hősiessége, és nincs az össznépi ellenállás, akkor Közép- és Nyugat-Európa térképét egészen máshogyan rajzolták volna át 1945 után, és azok, akik ez ellen ágálnak, megtapasztalhatták volna a nyugati jólét helyett ugyanazt a bolsevik terroridőszakot, amely főleg a zsidó származású terrordiktátor, Rákosi Roth Manó uralkodása alatt Magyarországon is bekövetkezett.
Az őrjöngők persze arról sem vesznek tudomást, hogy mi történt itt Budavárban? A lánctalpasokkal széttaposott emberekről, lángszórókkal felgyújtott kórház sebesültjeikről, és az őket ápoló nővérekről és apácákról! Jajkiáltásuk szinte most is fülembe süvít!
Ebbe a kategóriába éppúgy beletartozik a kétségbeesett erőfeszítéssel küzdő katona, mint az ártatlanul, csak a származása és hovatartozása miatt meggyilkolt civil.
Ők csak a 78 évvel ezelőtti saját sorsuk miatt sipítoznak, gyorsan elfeledkezve arról, amit maguk is beismernek, hogy bizony megmenekültek a budapesti gettóban.
A mai Magyarországon minden további nélkül emléktáblát lehet avatni idegenben kiképzett zsidó partizánoknak a Ságvári-féle rendőrgyilkos terroristáknak, de
nem lehet megemlékezni azokról a mártírokról és embertelen kegyetlenséggel meggyilkolt civilekről, valamint a magyar és német hősökről, akik a szovjet előrenyomulás idején a budai várba szorultak, és védték Európát a barbár hordák elől.
A magyar társadalmat megosztó árkok egyik legmélyebbike hazánk szovjet megszállásának megítélése. Egy kisebbség hangos rikácsoló rétegének ordibálása elnyomja azokat a normális hangokat, amelyek objektíven ítélik meg a magyar történelem legvadabb diktatúrája kialakulásának előzményeit. Az őrjöngő demokraták és liberálnyikok csak a saját sérelmüket nagyítják fel a végtelenségig, szembeköpve magyarok millióit, akik számára a szovjet megszállás a magyar nők tízezreinek brutális megbecstelenítését, honfitársaink százezreinek megsemmisítő táborokba való hurcolását jelenti. Az őrjöngők csak a saját sérelmeiket eltúlozva, sebeiket nyalogatva viszonyulnak ehhez a nagyon fontos társadalmi kérdéshez, és a folyamatosan megbékélést szajkózók a legfőbb akadályai annak, hogy társadalmunkban ez a folyamat bekövetkezzen. Mert akár Trianon, akár a szovjet megszállás megítélésében nem lenne szabad úgy megközelíteni a kérdéskört, hogy nekünk ez nem fáj, minket ez nem érdekel. Nekünk magyaroknak ez az igazságtalan tény a legnagyobb tragédia, nem a zsidó holokauszt.
Azok, akik felvállalják a megemlékezést, teljesen mindegy, hogy milyen ideológiát képviselnek,-- mivel a budavári védők emléke előtti főhajtás nem lehet ideológiafüggő.
Eléggé szánalmas és egyben felháborító, hogy erre az eseményre titokban kell megemlékeznünk, amikor a magyar történelemnek a budavári kitörés egyik fontos és meghatározó fejezete.
A magyar kormánynak a Becsület Napját végre helyén kellene kezelni magyar históriában.
Bárki, bármit mond:
DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK !
Néma főhajtással, tisztelettel emlékezünk hőseinkre.
Budapest, 2023.02.11.
