– Foci az, te kölyök – mutatott az öreg Hammer a víz tükrére, és csakugyan egy focit sodort irányunkba a friss balatoni szél. 1958-at írtunk akkor, a focilabdák amolyan barnásszürke színűek voltak, nem találták ki még a pöttyös-foltos tv-focit. Naná, hogy utánaugrottam a metszően hideg október eleji vízbe.

Aztán a zsákmánnyal sietve átvágtunk az öreggel az akkor még gyér forgalmú alsóőrsi állomáson, és máris a Hammer portán voltunk.

-  Nem csavarlak ki, majd megszárongat a nap – vidámkodott a jó öreg Hammer néni, de azért mérgesen odasúgta az urának: "Hans, warum bist du so unmöglich... hogyan engedhetted be a kölyköt a vízbe, vén szamár, október van." Merthogy derék sváb házaspár volt, Janibá, akit itt mindenki csak Hanzinak hívott apám tanítványa volt valamikor a Toldiban, Budán...

Békásmegyeren laktak, amolyan tágas, tiszta "svábházban", de menniük kellett az áradattal nyugat felé, és valahogy ittragadtak Alsóőrsön, mint a pataksodorban fennakadt faág...kellett a szép békásmegyeri ház a jöttmenteknek. Pedig ő a híres sváb Pázmány családtól eredezteti magát.

De az öreg nem keseredett el; új portát készített rögvest. A vén alsóőrsi házat kipofozta, talált ivóvizet, kutat ásott, gömbfából tágas színt emelt, csárdát nyitott. Azt mondta, a "Szaki" (Szakasits Árpád egykori köztársasági elnök) rendszeresen idejárt kocsmázni. Tetszett ez a Nagyistennek is, kerítése, kapuja nem volt, az jött ide, aki akart; szabad volt a bejárás mindenkinek. Talán túlságosan is, mert az alsóőrsi kocsmát Rákosiék államosították. Ősi család, ugyanmár! Hiszen nem az számít, kinek hány őse van! Akár Szemerének, akár a drótos tótnak.

Ezeket már az öreg mesélte el nekem Alsóőrs felett, a Somlyóhegy tetején, kezében az üveg borral, amit ezúttal Hammernéni engedélyével hozott ide a hegyre. Szokatlanul meleg októberi este volt, az öregből ömlött szó. A tüzes rizling, amiből nekem is juttatott jócskán, megoldotta a nyelvét.

– Van annak tán' százötven éve – kezdte – én még az öreg Gutitól hallottam, akiknek az a szép udvarházuk van amott a templom közelében – hogy itt volt a förgeteg. Tizennyóc alsóőrsi halász bement a jégre halászni, tizenkilencen kellett volna lenniük, de egyik legény valamiért otthon maradt.  Karácsony szombatja volt, délre bevitték volna a fogott halat Veszprémbe, jól elkél az ünnep előtt. A nagy karácsonyestét pedig otthon ülték volna meg, szeretteik körében, meleg szobában, friss kalács mellett.

Így cselekedtek volna, ahogy az illett becsületes kálvinista körökben akkoriban. A vízzel nem volt baj, az már egy hete teljesen beállt, tükörsima, arasznyi jégpáncél volt a tavon.

A tizennyóc halászból öt–hat élemedett korú, de a többi húsz év alatti  surján legény volt. Előző napon Siófokról lovaskocsit is láttak átjönni. A legények húztak egyet a kulacsból, elropogtattak néhány sóspogácsát. Ekkor történt valami. Somogy felől, Kőröshegy irányában beborult az ég, és percek alatt megérkezett a vész. A vihart csak a balatoni ember nevezi "vész"–nek. Az alsóőrsi ember Veszprém felől, a Bakony felől jövő viharhoz van szokva, most azonban a másik oldalról...

Abba kellett hagyni azonnal a hálóhúzást. Irtózatos csattanást hallottak és tíz halász azonnal eltűnt. Nyolcan öntudatlanul egy hatalmas, elszabadult jégtáblára menekültek. Fönt a fokon a Kajászó tetején száz ember, asszony, gyerek rohangált, zokogott, jajgatott, imádkozott, mind azt remélte, hogy az ő hozzátartozója maradt életben. Dologidőben a "kajászó" ember innen kajabálva jelzi a halrajok irányát. Innen a domb neve. Az öreg lelkész arcán könny csillant: Isten legyen hozzánk könyörületes.

A parton állókhoz egyszercsak szent ének hangjait hozta a szél. A reformátusok gyászéneke! Délután négy óra volt, már sötétedett. "...Ó, Isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Míg itt küzdök a habokkal – Kormányodhoz fordulok!..."  Már csak négyen énekelték: Nem alszom el örökké...végül már csak az utolsó surján legény érces hangja vált remegőssé:...Örökké... Aztán egy szélroham jött és a parton állók többé nem hallottak semmit.

Szentestén – úgy beszélték, egész este harangoztak a kálvinistáknál, ilyen volt az a karácsony, 1828-ban itt, Alsóőrsön. Ma már csak a Balaton tudja az alsóőrsi halászok hiteles történetét. A hűvösödő őszi estén a Hold ezüsthidat von Siófok irányába. Már látom, amott jönnek a vízen járva, szépen sorjázva mind a tizennyolcan. A hat élemedett korú és a tizenkét surján legény. Esküdni merek, őket láttam jönni, de féltem szólni az öregnek, hátha azt hiszi, a tüzes hegyi bor...

Most érkezik Veszprémből a vicinális, vékony sípja mint egy kisgyerek hangja...az Almádiból jövő 424-es most áll be az állomásra.  Az emberek sietnek, nehogy lekéssék a csatlakozást. Aztán a vastag vonatfüst eltakarja az ezüsthidat.

(Czékus Jób L.88)