Ennek is vége. Otthagytam saját Facebook oldalamat. Megutáltam, megutáltak. Jobb így.

De miért alakult így?

A Facebook zűrzavaros társadalmunk kórképének egyik jellegzetes fejezete [szegmense]. Meghirdetett célja az, hogy megismertesse, közelebb hozza egymáshoz az embereket és meghitt, hasznos kapcsolatokat létesítsen közöttük. Amikor ilyesmiket látok fellelkesülök, elolvasom a téma irodalmát, kialakítom elképzeléseimet és belevágok.

Csakhogy az elképzeléseimmel baj van. A dolgok nem azok szerint, hanem egész másként alakulnak. Kiben van a hiba? Természetesen bennem. De mi a hiba? Leírom, hátha az én káromon tanulnak a nálam okosabbak. Lássuk hát a tanulságokat.

Nem tudakozódtam házigazdám után sem. Most a Facebook kémkedési botrányának filmkocáit nézegetve látom, hogy Zuckerberg úr nem igazán az én emberem.

Aztán meg rájöttem, semmit sem szabad szó szerint venni és pláne logikusan végiggondolni, mert a nagybetűs élet, benne az emberi gondolkodás, ill. viselkedés nem igazodik semmiféle logikához. Aki ragaszkodna az különc, egyedül marad és élhet magában, falujában mogorván, mint én - mostantól.

A logikával nem akarok kérkedni. Nálam nem erény, hanem foglalkozási ártalom, hisz jó hatvan éve hajlítgatom a paragrafusokat.

Oldalamon sokan jelentkeztek ismerősnek, ill. kezdtek követésembe. Látnom kellett, a sokféleséget... Ezért úgy spekuláltam olyanokat kapcsolok be az ismeretségi körbe akik lelki rokonaimmá válhatnak. Elvárásaim nyílván túlzottak, életszerűtlenek lehettek, mert sokukban csalódtam és ahhoz a megoldáshoz folyamodtam, hogy egyszerűen töröltem őket. Nos ez főbenjáró bűnnek, sőt hibának bizonyult, mert halálra sértettem a törölteket és ellenszenvet keltettem a maghagyottakban.

Ami az elvárásokat illeti...

Azt szerettem volna ha ismerőseim is feltárják az arcukat [face]; vagyis megmutatják fénykép arcukat és - ez volt a lényeg - lelki arcukat is, írásban és képben; elolvassák amit mások írnak és véleményt formálnak, eszmecsere formájában [netikett].

Tapasztalataim kezdettől lesújtóak voltak. Mindenekelőtt az szúrt szemet, hogy a Facebook önbemutatásra szolgáló felületeit szinte mindenki kitöltetlenül hagyja, nem beszélve arról, hogy legtöbben, de legalábbis sokan álnéven szerepelnek; nem érzékelve, hogy az álarcos „ismerős” nem ismerős. Az álnév használat főleg olyan esetekben visszatetsző, amikor az „ismerős” az anonimitással visszaél.

Ami engem illet, politikai nézeteim kifejtésére kívántam használni saját oldalamat. Számolnom kellett azzal, hogy nézeteimmel nem minden ismerős fog azonosulni. Nem számoltam azonban azzal, ha pl. Putyinról valami nem hízelgő dolgot írok, vagy képet szerkesztek ismerőseim, vagy azok ismerősei, többnyire álnevük fedezékében, froclizni, gúnyolni, vagy szidalmazni, fognak, állításaim véleményeim cáfolata helyett.

Sokféle módszert próbáltam alkalmazni az ilyenekkel szemben. Nem válaszoltam, tréfásan, vagy gorombán válaszoltam. Ismerőseim csupán az én viszont-gorombaságaimat rosszallották, az engem ért inzultusokat szinte sohasem...

A legfőbb problémám a „lájkolással” és a megosztással volt. Természetesnek vettem volna, hogy olyan ismerős aki napi tíz húsz megosztással „gazdagítja” oldalamat, saját ismerőseivel azt is megosztja amit az én oldalamon talál. Ezt a viszonosságot, noha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, nem sikerült kivívnom, pedig szívósan próbáltam alkudozni is.

Abból indultam ki, hogy a megosztott [lájkolt] anyagok döntő többsége nem saját termék [írás, kép, mozgókép], hanem olyan anyag ami valakinek valahol megtetszik és zutty/lájk egy pillanat alatt elküldi ismerőseinek, néha több ezer (!) embernek. Azzal érveltem, hogy az ilyen megosztásoknál a „hozzáadott érték” többnyire nulla, mert a megosztó az esetek döntő többségében egy szó méltatást is rest hozzáragasztani ahhoz, amit továbbküld.

Kértem, hogy az én oldalamról csak azok a szövegek kerüljenek megosztásra, amelyeket magam írtam, vagy szerkesztettem [montázsképek]. Hiába, mintha a falnak beszéltem volna.

A Facebook által rendszeresített eszköz a „tetszik” gomb lenyomása is, amely a világ legegyszerűbb „számítástechnikai művelete”. Nem csupán a szerkesztői hiúság legyezésére alkalmas, hanem arra is, hogy az író lássa ki olvasta el az írását, vagy tett úgy, mintha elolvasta volna...

Hiába. Minden fáradozásom ellenére sem sikerült semmiféle tetszést kiváltanom. Valósággal légüres térben erőlködtem a saját oldalamon. A tartós oxigénhiány viszont közismerten káros az emberi szervezetre, különösen az agysejtekre. Nem csoda, hogy a kialakult helyzet az agyamra ment.

Kerestem, most is keresem, az okokat. Az első és legkézenfekvőbb, hogy hülyeségeket, vagy ami ennél is rosszabb - unalmas dolgokat írok. Ezt a lehetőséget egyáltalán nem próbálom kizárni. Elgondolkodtat azonban, hogy több mint négyszáz ismerősnek jelentkezőm és kb. ugyanennyi követőm van/volt.

Egy másik hipotézis sem vethető el. Rendszerint kényes dolgokkal foglalkozom. Ismerőseim, olvasóim esetleg szégyenkeznek miattam, vagy nem akarják/merik vállalni a megosztás, a hozzászólás, vagy a tetszikelés kockázatát, névtelenül sem...

A Facebook is felhúzott. Legutóbb az történt, hogy egy hétre letiltottak egy olyan videó közzététele miatt amelyen orosz kommandósok intézkednek [szakszerűen...] egy áruházban randalírozó migráns banda tagjai ellen. Két ismerősöm email címét ismertem. Tőlük mindössze azt kértem, kommentár nélkül jegyezzék be az oldalamra, azért hallgatok, mert le vagyok tiltva. Nem tették meg.

Közben megtaláltam a videót a Youtube-on. [Azért ott, mert még a tevékenységi naplómból is törölték.
Elismerem, hogy egy oldal gazdája törölheti az olyan tartalmakat, amelyek nem tetszenek neki. De hogy büntetést rójon ki emiatt? Hát egy lófaszt! [BOCS.]

Ide most beillesztem. Hozzáfűzésem a következő. A migránsok kezelésére az orosz „recept” a legmegfelelőbb. Pedig a film nem is mutatja, mit kapnak „bent”...

Ilyen okból mindkét hócipőm tele lett és leállítottam az oldalamat. Hadd kerengjen koporsóként az űrben, amíg le nem lövik, mint űrszemetet.
Lehet írásom elejére kellett volna tennem a mentegetőzést, amiért egyáltalán írok erről.
Nos arról van szó, hogy a süket csend, a pihenő magyar kompban hallgató sötétség, nem csupán facebook írói önérzetemet csorbította, hanem kedvenc rögeszmémet is megkérdőjelezte.
Rögeszmém lényege - ne ijedjenek meg, rövid leszek - az, hogy a magyar sorsból kievickélni csak „magyar gondolkodás” [a gój gondolkodás különösen stupid alfaja] gyökeres reformja révén lehetséges.

Ennek indokolása keretében szoktam ismételgetni, hogy minden társadalmi változtatás mindenekelőtt egy logisztikai művelet... Amikor ideérek hallgatóim és olvasóim ásítozni, vagy rángatózni kezdenek, ki - ki vérmérséklete szerint. Ez azért tölt el mély [újabban már méla] bánattal, mert a logisztikai szervezeteket [nyugaton think tanknak becézik] pl. Soros/Schwartz György „hazánkfia”pénzért vásárolja, fogadja fel, vagy hozza létre. [Nálunk is működik jó néhány.] Nekünk begyepesedett fejű kódis magyaroknak viszont saját belátásunk szerint kellene kiszorítani magunkból egy ilyen szervezet személyi és tárgyi elemeit. Ehhez le kellene mondanunk a monitor előtt világmegváltással töltött időnk egy részéről. Néha fel kellene emelni a seggünket a fotelből is. A zsebünkbe is bele kellene nyúlnunk, stb.

Na' ez nem megy, mert ...

„... minden ember uralomra vágy.
Ez érzet az, s nem a testvériség,
 Mi a szabadság zászlajához űzi
 A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemként
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
A boldogságról képzett álmait.”

Így látta Madách anno. Azóta csak hülyült a magyar, belátási képessége csökkent.

„Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) nyilvántartásában csaknem kétszázötven jogerősen bejegyzett párt szerepel, ez a szám azonban még nőhet, mivel a bíróságok a jogerőt utólag állapítják meg.

[Az hallom, a kétszázötvenes szám meghaladott, már háromszáz körül tartunk...]

Ez a „túlpártosodás” Madáchot igazolja. Aki uralomra vágy pártot alapít és híveket szerez. De a tagok is uralomra azaz az alapító helyére vágynak. A „párt” tagságának majd minden energiáját leköti a hatalom megtartásáért vagy megszerzéséért vívott belső harc. Ennek tudható be, hogy ezek a pártok a legritkábban egyesülnek, a leggyakrabban frakciókra bomlanak, majd a törésvonalak mentén szétszakadnak. Jó lenne tudni, hogy a kétszázötven, vagy háromszáz, párt közül hány új szerveződés és hány párt „szakadvány” található? Szubjektíve biztos vagyok abban, hogy a sok újonnan regisztrált párt sok tagja már nem elsőáldozó, hanem [belső] pártharcos.

A most divatos szlogen szerint e pártok közül a kicsik, az esélytelenek, a futottak még - kamupártok. Lehet, de a kicsik, a közepesek és a nagyok egyben azonosak: a magyar lélek, a magyar agy betegségének tünetei mindahányan. A marakodás korántsem a kicsik létformája.

Akik kissé közelebbről ismernek, vagy uram bocsá' el is olvassák néhány írásomat tudhatják, hogy egy „eszmei” párt jár az eszemben. Amiatt riadoznak tőlem, mert etalonként időnként Hitlert és pártját NSDAP-ot emlegetem. Ez igaz, de jobb híján teszem. Azért, mert egyetlen történelmi példája annak, hogy lehetséges a tőke és a munka érdekeit az állam kemény ökle alatt összhangba hozni, tömegterror éhínségek, stb. alkalmazása előidézése nélkül.

Sokat érveltem ebben a körben. Példáim között szerepel a Hit Gyülekezetének presbitere, a jogász, a liberális (!) a zsidó országgyűlési képviselő Hack Péter megnyilatkozása arról, hogy a III. Birodalom gazdaságpolitikája „siker történet” volt.

Meg lehetne ezt a NEEM párt lelkes magyarjaival Bene Gáborral és Papp Lajossal beszélni? Nem lehetne. Bene Gáborral már próbáltam. Nem ment.
A látszat szerint mire versem végére értem messzire távolodtam az elejétől. Nem. Végig arról beszéltem, hogy a „mit” és a „hogyan” összetartoznak. Aki ezt nem érti délibábot kerget. A legveszélyesebb aki a délibábok felé többed magával indul.

2018.03.22

Sz. Gy.